haylin a. payton

teljes név:

Haylin Anastasia Payton

becenév:

Hayci, Lina

születési idő, hely:

1994. március 14., Los Angeles, California, USA

univerzum:

Beta

csoport:

Beta állampolgár

play by:

Crystal Reed

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Hosszú, hullámos, barna hajam szabadon omlik a vállamra, hiába túrok bele állaga megmarad. Barnán csillogó szememet ezúttal egy Gucci napszemüveg takarja. A tükör elé beállva teljesen meg vagyok elégedve magammal. Az a virágmintás ruha, mely tökéletesen tükrözi a stílusomat szépen passzol a vékony, 172 centiméteres testemre. A barna lapos talpú saru kiváló választás egy olyan magasságú lánynak, amilyen én is vagyok. Ugyan szeretem a magas sarkú cipőket és jól is állnak nekem, de nem igazán szeretek ezzel kitűnni a tömegből.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

Mint már említettem nem szeretek kitűnni a tömegből, sokkal inkább visszahúzódó és szerény vagyok, mint kihivalkodó és ez a viselkedésemre is száz százalékig jellemző. Világ életemben szerettem a háttérben maradni és csendes megfigyelőként szemmel tartani a körülöttem zajló dolgokat. Ebből kifolyólag szerintem az is érthető miért nem keveredtem még bele rosszabb dolgokba és miért is kerülöm ezeket.
Az iskolában mindig kitűnő tanuló voltam és úgy is zártam a féléveket, év végeket, az egyetemre menetel sem volt akadály számomra az eszemből kiindulva.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

A Rodeo Drive, mint mindig most is tele van furcsábbnál furcsább alakokkal és ilyenkor mindig úgy érzem, hogy ezzel az átlagos külsőmmel más vagyok, mint Ők. Nem illek bele ebbe a közegbe. Mindenki más és más, eltér az átlagostól. Tetoválások, piercingek , fültágítók, színes a normálistól eltérő hajszín és minden más, amit csak tud magának kreálni az ember. Habár a barátaim és az ismerőseim jó része hozzám hasonló mégis idegenkedem ettől a várostól, pedig itt nőttem fel. Sokszor gondolkozom azon, hogy tovább kellene állni egy másik helyre, ahol jobban érzem magam, egy kis Európai országba, ahol még magasabb színvonalon is tanulhatok. Talán Bécs megfelelő is lenne számomra, de nem, valami mindig visszahúz. A család, a barátok és nehéz bevallani a távolságtartásom ellenére is, de Cammy a fő oka annak, hogy én még mindig itt vagyok és nem egy számomra megfelelőbb városban, országban. De miért is ragaszkodom ennyire hozzá, amikor alig ismerem? Amennyit tudok is róla csupa rossz dolog. Sosem állnék össze egy narkóssal, mert belevihet a rossz dolgaiba, amiket egész életemben kerültem. Amit 19 év alatt felépítettem könnyen elszállhat hála neki, összedőlne a precízen felépített, kifinomított vár. Mikor vele beszélek úgy érzem, mintha egy falat húznék magam köré és még csendesebb lennék, mint egyébként. Nem árultam el neki magamról semmit és nem is tervezem ezt a közeljövőben. Sok dolgot megszeretnék valósítani a jövőben. Híres pszichológus szeretnék lenni, akinél roham tempóban váltják magukat a mindenféle problémával küzdő páciensek. Férjet és családot szeretnék pár éven belül és ebbe az idilli képbe nem fér bele egy narkós, aki a drogoknak él, de mégis mással nem igazán tudok elképzelni semmit. Megbolondultam volna? Mi történt velem? Félek ha így folytatom a határozottságom is eltűnik majd, akárcsak a kámfor és építhetek fel megint, újból mindent magam körül. De akkor már nem leszek olyan erős, mint most. Semmi sem lesz a régi.
Gondolataim legelrejtettebb zugába bele merülve nem is veszem észre kinek megyek neki, kivel hoz össze a sors újból és újból, pedig hiába kerülöm Őt, hiába szeretném elfelejteni egyszerűen nem megy. Egyszer kell rám jó benyomást tennie – ami az Ő esetében egy hülye mosoly volt – onnantól nincs visszaút. Vége, beleszeretek, amit muszáj letagadnom.
Fejem lehajtom és úgy teszek, mintha nem ismerném meg a már sokszor említett fiút és megyek tovább. Hogy lehetek ilyen? Ezt senki sem érdemli meg, hogy kisemmizzék, mert a kisemmiző önző világa a tét!
- Már meg sem ismersz? – pont, mikor felgyorsulnak a lépteim hallom meg a hangot, amit nem akartam. Ugyan lett volna lelkiismeret furdalásom bőven ha nem állok meg vele beszélni pár percre, vagy ha nem köszönök neki, de távol kell tartanom magam tőle, mert még a végén annyira elcsavarja a fejem, hogy narkós leszek, akárcsak Ő. De nem, én ezt nem hagyhatom.
- Ja, de én csak.. – próbálok épeszű magyarázatot adni, de nem igen megy. Mit kellene ilyenkor mondania az embernek? Az igazat? Á, biztosan nem, mert abból még nagyobb baj lenne és talán Cammy is elfordulna tőlem az állandó tudálékosságom miatt. Á, kész agyrém vagyok.
- Te csak? – hangjában hallatszódik a kíváncsi él én, pedig nem merek ránézni, főként nem az arcára, pontosabban a szemére nem. Nem merek a szemébe nézni, mert akkor rögtön rájön az apró hazugságomra. Hazudni pedig bűn, egyszer teszed meg nem tudsz vele leállni és hazugságokat onnantól kezdve hazugságokra halmozol.
- Csak sietek haza, mert büntetésben vagyok. – mondom ki végül és rögtön elszégyellem magam. Ez még viccnek is rossz. Én meg a büntetés két külön dolog vagyunk. Nem hiszem, hogy valaha is tettem volna olyan dolgot, amely következményeket vont volna maga után. Ha meg igen annyi jó dolgot tettem mellette, hogy elfelejtődött.
- Akkor tényleg siess nehogy baj legyen. – mosolyog rám szelíden és késztetést érzek arra, hogy én is elmosolyodjam.