Szükőkút

Rei & Alina

Napok óta először sütött ki nap. El sem hiszem... Már amennyire persze ennek örülni lehet. Évekkel ezelőtt máshogy ragyogott az ég, rendesen érezhettük a bőrünkön a nap sugarait. Most viszont megkopottabb, és kissé vérszegény, bordó égbolt az, amit esetleg csodálhatunk. Ezt az egyet sajnáltam az egész változásban. Ha tehettem volna visszaköveteltem volna az igazi napsütést. És még csak nem is lettem volna egyedül ezzel. Mélyet sóhajtottam, lehunytam a szemem, és az ég felé fordítottam az arcom. Még a fáradt napfény is melegítette kicsit az arcom. Nem csoda, hiszen szinte sápadt vagyok, annyira fehér a bőröm. Nem ártana több időt töltenem idekint. Nem értem mi van velem, sokkal szívesebben gubózok be mostanában. Michelle-t sem hívtam még vissza, pedig vagy hatszor hívott délelőtt. Megtettem volna, ha tudnám, mit mondjak neki. Miért is bujkálok a világ elől. Magam sem tudom igazán, ez benne az ijesztő. Egyszerűen semmi kedvem kimozdulni. Alig van vissza pár vizsgám, azokra még nem ártana tanulni. Igen, határozottan ez lesz az a kifogás, amivel lesöpröm magamról Michelle hiszti rohamát, arról, hogy mégis mit gondolhattam, halálra aggódta magát, hogy azonnal toljam ki a kis seggem a lakásból és tipegjek el hozzá, hogy tutira otthon van gond, ésatöbbi ésatöbbi... Igen ez ő, a legjobb barátnőm. Mindent összevetve szeretem és nem tudom mihez kezdtem volna, ha tényleg felveszik a New Yorki egyetemre. Amekkora szája van és amilyen társasági csaj, tutira talált volna magának jó barátokat, én pedig szépen lassan elmerültem volna a feledés homályába. Még most sem értem, miért pont velem kezdett barátkozni. Velem, akivel alapjában véve nincs is gond, de tudom magamról, hogy hajlamos vagyok "eltűnni" néha-néha. Ilyenkor csak úgy begubózok, mint egy összegömbölyödött süni. Ilyenkor ne bántson a világ, ne maceráljon senki és semmi. Leszámítva Mr. Tökéletesség, Dylan. Egyenesen beleborzongtam csupán már abba is, ha rá gondoltam. Ám hamar alább hagyott a lepkékszárnyainak verdesése a gyomromban, hiszen akaratlanul is emlékeztettem magam a tényre, hogy valószínűleg azt sem tudja, ki vagyok, honnan vagyok, és legfőképp pedig azt, hogy kegyetlenül, de nagyon odavagyok érte.Vagy százszor elképzeltem, hogy fogunk először beszélgetni. Sajnos az esetek nyolcvan százalékában iszonyú bénán végződött, úgyhogy inkább csak várok az Isten adta lehetőségre, amit vagy sikeresen elcseszek vagy, nem. Inkább az első opció, hiszen amúgy sem vagyok egy szószátyár, de dunsztom sincs, mit mondhatnék neki, ha most épp idesétálna hozzám." Szia Dylan! Tudom nem ismerjük egymást, de eszméletlenül oda és vissza vagyok érted. Feleségül vennél?" A szégyenletesen abszurd és arcpirító gondolatait elűzve megráztam a fejem és kinyitottam a szemem. Nem volt nagy a forgalom ma. Csupán egy-egy ember topogott el mellettem, mióta itt vagyok. Némelyikük rohan, de van aki andalog, talán célját sem tudva merre tart. Én pedig csak ültem szaporán csobogó szökőkút mellett, és szorongattam a könyvem, amit igazából még ki sem nyitottam, pedig elviekben olvasni jöttem le. Unalmas lány lennék? Kétségtelenül így gondoltam. Pedig már évekkel ezelőtt változásra sarkalltam magam. Hát hogy fog így Dylan belém szeretni? megmondom én, sehogy! Kihúztam magam és elhatároztam, ha Michelle újra hívni fog, ezúttal bejelentkezem, megnyugtatva a pici lelkét, hogy nem raboltak el az ufók, vagy ejtett túszul az iraki haderő, sem pedig adtak el prostinak Szingapúrba. Végig hallgatom a misét, amit általában folyton megkapok, és már lassan kívülről fújok, kárpótlásul pedig elhívom ma estére kicsit bulizni. Megártani nem fog, hajnal egyre itthon vagyok, és mindenki boldog.
Nem telt el sok idő, és intenzív rezgésbe kezdett a mobilom, a vonal túlsó végén az aggódó Michelle-lel. A kijelzőn ott virított a vigyorgós kép róla a tavaji szülinapomról, amire, ha visszagondolok, folyton nevetnem kell... Összeszedtem magam, megvártam a harmadik rezgést és épp készen álltam megérinteni a "fogadás" feliratot a kijelzőn, amikor valaki szinte csúcssebességgel rohant el közvetlen mellettem, a pillekönnyű, lapos telefonom kis híján a csobogó szökőkút mélyén landolt, ha nem kapok rögtön utána. Elképedve bámultam az elsöprő hurrikán után, majd kissé felháborodva után a szóltam:
- Már elnézést! Ennyire sietős lenne? - szúrtam utána pár szót, ráncolva a szemöldököm, ami tudván, hogy is nézek ki elég komikusan festhetett.

Rei & Alina

Nem szoktam ennyire kifejezni a felháborodásom. Gyakorlatilag magam is megleptem. Miután kimondtam, azt a pár szurkálódó szót, megráztam a fejem, hogy egy kicsit helyre zökkentsem magam. Elvégre két pillanattal ezelőtt még csupán azon is töprengtem, hogy is engeszteljem ki Michelle-t az "eltűnésem" miatt. Nem lesz egy egyszerű küldetés, most mégis valahogy fennakadásba ütköztem ezt illetően. A fennakadás egy karcsú, egészen szép lányt jelentette, aki valahová nagyon, de igazán siet. Nem állt szándékomban sem fenn tartani, sem pedig csúfos veszekedésbe kezdeni vele idekint az emberek előtt. Na persze. Mintha az az én stílusom lenne... Ezért sem igazán tudtam hova tenni, miért is háborogtam ennyire. Valószínűleg mondjuk azért, mert ha ez a telefon elmerül a vízben, bár túléli, talán, még csak baja sem lesz, az igaz - rápillantottam a hiper-szuper, ultravékony, hatalmas kijelzőjű szépségre, amit egy éve kaptam születésnapomra. na igen megint az a szülinap... - nos, igen, nem szívesen kockáztatnék. Bár a gyártóját a Global Dinamics pénzeli, mégis voltak kétségeim, ezért, inkább amilyen gyorsan csak lehet a kis táskám mélyébe rejtettem, szinte kapkodva. Majd ismét fel kellett, hogy emeljem a fejem. Egy kicsit sem számítottam arra, hogy a hölgyemény fogja magát is visszafordul felém. Elképedve néztem rá. A visszaszólását kissé keménynek éreztem. Másodpercek alatt mérlegeltem, vajon jogosan puffogok-e, de végül is is a saját igazam abszolút helytállónak tűnt. Attól eltekintve, hogy hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, mire bármit mondhattam volna, mint egy éles váltás, kaptam egy egész rövid, de kedvesnek tűnő bocsánatkérést. Na, ezt nevezem. Szép teljesítmény. A telefonom sem sérült, és még csak a hibás sem én vagyok. Ha nem ismerném magam, ezzel kissé adna az egómnak, ami valójában persze gyakorlatilag nem létezik.
- Ööö, nem, igazából... szóval semmi baj.
Összeráncoltam a homlokom és nem értettem, hogy a fenében is beszélhetek ilyen összefüggéstelenül. Tökéletesen hozom a fiatal, buta fruska szerepét, de sebaj, elvégre ismeretlenek vagyunk, akkorát csak nem égek. Próbáltam magam győzködni, de valahogy mindig is rettegtem a szégyenteljes vagy akár egy kicsit is kínos helyzetektől. Ez a legfőbb oka annak is, hogy Dylan közvetlen közelébe, még csak véletlenül sem megyek. Jobb távolabb tudni a "bajt".
Összeszedtem hát magam, felvettem a tőlem telhető legkomolyabb ábrázatot és bátran megszólaltam.
- Mármint, úgy értem semmi gond. - bólintottam egészen udvariasan.
- Bár nem igazán tűnt úgy, mintha nagyon odafigyeltél volna... de igazából manapság ki teszi ebben az őrölt világban. Második számú hiba. Túl sokat beszélek, viszont annál kevesebbet mondok. Tényleg reménytelen vagyok. - bosszankodtam magamban.
- Tényleg nagyon siethetsz... - kezdtem egy újabb mondatba, de szemmel láthatólag még csak nem is figyelt rám. Inkább, mintha a távolban, mögöttem, szemlélődne. Valami nagyon érdekeset találhatott arra, ha innen is azt sasolja. Érdeklődve fordultam hát meg én is és pásztázni kezdtem a tekintetemmel a terepet. Kezdtek gyűlni az emberek, úgyhogy nem igazán tudtam kivenni, mégis, ki vagy mi lehet az amit nekem is látnom kéne.
- Mit is figyelünk annyira? - elmélkedtem hangosan, észre se véve, hogy a mondat kicsúszott a számon felhívva a szeleburdi lány figyelmét arra, mit is csinál ilyen nyilvánvalóan.

Rei & Alina

Gőzöm nem volt arról vajon mégis mi az oka annak, hogy a sors az utamba -vagy inkább szó szerint ültő helyembe - üldözte ezt a lányt. Nem lehet sokkal idősebb nálam, viszont ha egymás mellé állítanának minket, valószínűleg magasságban és testtömegben is felülmúlna. Ezzel pedig még csak nem is arra célzok, hogy ő egy méretes darab lenne, sőt, egészen kis szép alakja van. Mindinkább én vagyok túl vézna a koromhoz képest. Ezt pedig mindeddig szerettem arra fogni, hogy az ázsiai lányok már csak ilyen aprókák. Persze ez már korántsem állja meg a helyét akkor, ha én már Amerikában születtem, és amerikai kaját eszem nap mint nap, amerikai levegőt szívok, ami megjegyzem nem túl tiszta és amerikai emberekkel beszélgetek nap mint nap. Szóval, ha csak a mi kis lakónegyedünk és lakóik, meg néhány otthoni dolog nem lennének, már csak a mandula vágású szemeim emlékeztetnének a gyökereimre. Amiket mélységesen tisztelek, annak ellenére, hogy olyan távol vannak. Nem úgy fogom fel a dolgokat, hogy az USA az új otthonunk, hanem a másik otthonunk...
A velem szemben szinte már igencsak nyugtalanul toporgó leányzó viszont tősgyökeres amerikaiként festett. Le mertem volna fogadni, hogy az. Kissé kihíztam magam, hogy mégis csak legalább egy kicsivel magasabbnak tűnjek, és ne lapuljak annyira rá a padra. Így is eléggé idegesítő volt a szintkülönbség, melyből nézett ő lefelé rám, én pedig felfelé rá. Az ilyen kis apróságok mintha erősítenének az amúgy is olyan kegyesen magamban dédelgetett kisebbség komplexusomon. Mindegy is...
Szóval mindegyikünk sajnálja a dolgot, egyikünk, sem les semmit a távolban, mégis itt vagyunk mind ketten. Mit kezdhetnénk egymással vagy ezzel a furcsa helyzettel? Szerencsére nem én döntöm el.
- Nos hát, ami azt illeti, tudok. - mondtam készségesen. És a kérdésével egyidejűleg ugrott be elém Chou étterme, ahová sokat járunk, mert anyáék elég jóban vannak Chou családjával, és nem mellesleg jó a főztjük. Ha az olykor igencsak nagy forgalom mellett reklámra lett volna szüksége a helynek, tuti mi lettünk volna a civil megkérdezettek, akik szerint extrán szuper az étterem és minden 10/10 pontos. Már csupán azért is ez jutott eszembe, mert nem úgy néz ki a hölgyemény, mint aki minden más nap ázsiai ételeket eszik. Kíváncsi voltam, mit is szólna egy két dologhoz.
- Már persze, ha szereted az ázsiai konyhát. - mosolyodtam el. Elvégre, ez egy ilyen környék. Kicsin közösségünk ebbe a pici kis városrészbe tömörül leginkább, bár mindenhol ott vagyunk. Ez utóbbi gondolatom igencsak elszórakoztatott.
És éppen az sem zavarna, ha csak beülős hely, terasz nuku. - vontam meg a vállam. Meglehetősen barátságos és közvetlen voltam ahhoz képest, mennyire is nem ismerem őt. Nem az a baltás gyilkos ábrázat az övé. Inkább nézném egy modellnek vagy egy táncstúdió vezetőjének, mintsem olyannak, aki cukros néni módjára csalogat, majd rabol el embereket és darabolj fel őket. Újabb dolog amit, Michelle nem fog megtudni. Megbocsáthatatlannak tartaná, ha egy vad idegent kalauzolnék a környéken, miközben őt végig mellőztem.
Az ölemben nyugvó könyvemre tekintettem, és beláttam, hogy az olvasásból mára nem lesz semmi. Így hát fogtam és a táskámba gyömöszöltem nagy nehezem a mobilom mellé, miközben, hogy oldjam a pár másodperce beállt csendet, kérdezni kezdtem:
- Ne haragudj... de igazából még a nevedet sem tudom. - sandítottam fel rá, miközben ő még mindig gyanakvó lopott pillantásokat vetett a távolba.

Rei & Alina

Nem is tudom, volt ebben a lányban valami furcsa. Valami más. Magam sem tudtam megmagyarázni az érzést, és valószínűleg megint csak én komplikálom túl a dolgokat, de akkor is olyan nyugtalanító, olyan idegen. Szó se róla bírtam az idegen dolgokat, de hát ez kimerült mindig a sci-fikben, nem terjedt egészen a zerge módjára rohangáló fiatal lányokig. Lehet, ő bárki, úgysem tudom meg, ha mégsem igaz... Az összeesküvés elméleteim igencsak idegesítőek lettek volna, ha a számon át is távoznak, nem csak a kis fejemben kavarognak. Ilyenkor megnyugtató, hogy nem mondok ki mindent azonnal.
Sebaj. - gondoltam, és egy határozott mozdulattal felálltam és kiegyenesedtem, bár még így is egészen aprókának éreztem magam. Majd irányt mutatva, az étterem utcája felé böktem a fejemmel. A vállamra dobtam a táskám pántját és lassan elindultam. Majd oldalra sandítva konstatáltam, hogy velem tart.
- Ezek szerint nem vagy idevalósi. - állapítottam meg hangosan, bár tudtam a választ. Nem volt igazán könnyű itt közlekedni, csomó kis utca, nem túl logikus elrendezéssel, kanyarok, sikátorok, kiskertek, és még sorolhatnám. Viszont könnyen tanulható és megszokható. Ha bujkálnék, biztosan errefelé rejtőznék el leginkább. Majd megállt bennem egy pillanatra az ütő, és kissé elfordítottam a fejem a lánytól, nehogy még csak véletlen is megláthassa, az elkerekedett szemeim és a levakarhatatlan gyanakvást az arcomon. Küszködve néhány gondolatfoszlánnyal, ami a titokzatos idegent illeti, újra mosolyra erőltettem az arcom és menet közben ránéztem.
- Nos Raven, örülök, ennek a furcsa találkozásnak. - udvariaskodtam.
- Az én nevem Rei. - mondtam dallamosan, bár így sem hangzott hosszabbnak vagy hangzatosabbnak a nevem. Kicsi lány, rövid név, így van ez rendjén.
- Ó nem, dehogy. - tiltakoztam. Nem csináltam semmit amiben megzavarhattál volna. Igazából... talán jót is tesz egy kis kimozdulás. - vallottam be, mély sóhaj kíséretében. Bár Michelle azóta nem hívott, így valószínűleg egy időre feladta és nyertem pár órányi időt.
Ahogy távolodtunk a szökőkúttól, egyre halkult a víz csobogása. Mellettünk egyre több ember haladt el, mind szemben, mint velünk egy irányba haladva. Legtöbbjük mandulavágású szemeivel beleolvadt az itteni környezetbe, de páran, mint Raven, akkor is kilógtak valahogy. Nem arról van persze szó, hogy kinéznék őket innen, csupán érdekes, mennyire is ritkán járnak erre amerikaiak, akiknek nincsenek ázsiai gyökereik. Akik pedig rendelkeznek ilyennel, inkább ide költöznek, mintsem a város másik részére. Nem vagyunk éppen ki közösség. Sok embert, aki erre lakik, még csak életemben sem láttam, vagy nem is fogom. Kínaiak, japánok, koreaiak, vietnamiak élnek egymás mellett, ellentéteik ellenére is. Ez már inkább volt furcsa a mai világban. Kint minden szétesőben van, de idebent, felénk, inkább annál erősebb az összetartás. Nem az én érdemem, de mégis büszkeséggel töltött el, akárhányszor csak rá gondoltam.
- Nem, ami azt illeti, nem itt születtem. – mondtam – de az eddigi életem nagy részét itt éltem le. Még kiskoromban költöztünk ide, így L.A. inkább az otthonom. – vontam meg a vállam.
Itt érkeztünk el arra a pontra, hogy végre én is kérdezhessek és rejtélyes idegen már ne is legyen annyira titokzatos, mint amennyire annak láttatta magát.
- Ha már itt tartunk, te is eléggé sietősen igyekeztél valahová. Esetleg nem rabolom az időd, ugye? – és reménykedtem abban, hogy nem tart bunkónak azért, mart csupán most adódott alkalmam megkérdezni.
- Ha esetleg így lenne… - előztem meg a válaszát egy újabb kérdéssel – hidd el, ez az ebéd kárpótol érte. – mosolyogtam rá kissé idétlenül, de ha csak nem az a finnyás fajta, itt visszatérő vendég lesz, arra meg mertem volna esküdni.

Rei & Alina

- Sejtettem. – bólintottam mosolyogva.
- Ne vedd sértésnek kérlek, de afféle igazi amerikai csajnak tűnsz. – kuncogtam egyet. Erről sürgősen le kell szoknom. Sokkal kislányosabbnak tűnök ettől, mint amilyen vagyok valójában. Már pedig szerettem a tudatban elmerengeni, hogy komoly egyetemista vagyok már, aki csak egy ugrásra van a felnőtt léttől. Halvány dunsztom sem volt róla, hogy fogok felnőttként élni vagy boldogulni, de mégis vágytam rá, az érzésre, hogy komolyan vesznek, hogy saját céljaimat, saját erőmből valósíthatom meg, büszkévé téve ezzel a családom. Kicsi lány, nagy tervek. Sebaj, a legnagyobb nevek közül a történelem során, a legtöbb nem volt épp nagy darab. Egy szó, mint száz, még én is megválthatom a világot.
Ő pedig afféle tipikus, egy régebbi sorozatból kilépő lánynak tűnt, mint például a Narancsvidék. Kedves arca igencsak képernyőre való lenne, így azon sem csodálkoznék, ha színésznő lenne vagy modell. Akárhogy is, de tuti, döglenek utána a pasik. Ha fele ennyire összeszedett és csinos lennék, már bőven el lennék telve magamtól, hogy mennyire jó csaj vagyok. Így azonban maradok a kis vézna, furcsa ázsiai lány, a nagyszájú barátnőjével. Így szoktak ugyanis jellemezni egy időben, minket Michelle-lel. Azóta már kinőttük a dolgot és ismertebb arcok lettünk errefelé, de élénken emlékszem rá…
- Igazából semmi fontos dolgom nincs mostanában. – vontam meg a vállam, megnyugtatva végképp, hogy nem szakított félbe semmit, nem tántorított el semmi fontos teendőtől, és még csak nem is bánom, hogy egymásba akadtunk.
- Meg aztán pedig jól jön a társaság. – mosolyogtam rá. Büszke voltam rá, hogy egy ilyen már külsőre menőnek tűnő csajjal vonulok végig erre felé. Mondjuk halál fia… nem inkább lánya leszek, ha Michelle meg tudja. Előle kicsit eltűntem mostanában, erre mással könnyedén beülök egyet kajálni. Hát, el sem tudtam volna képzelni azt a hisztit, amit akkor túl kell élnem. Vagy két hétig próbálhattam volna kiengesztelni Michelle kis rebellis lelkét. Szerencsére tudatában vagyok az eszközöknek.
- Otthon… Hát igen, igazából, elsőre erről a szóról a kis lakásunk ugrik be. – mondtam szórakozottan, majd elmerengtem távoli hazámon.
- Japánból származik a családom. – mondtam kissé elkomolyodva. Nem szerettem magát a tényt, hogy ilyen keveset tudok arról az országról, ahol elviekben élnem kellene. Emlékeknek jócskán híján vagyok, és a kultúra sem az igazi, ha csak hallomásból jön az ismeret. Itt születtem Amerikában és ezért valahol legbelül gyűlöltem ezt az országot. Hogy lehetséges ezt az amerikai földet egyszerre szeretni és szívből utálni? Magam sem tudtam, mégis képes voltam rá.
- Sajnos én ezt már csak a történetekből hallom vissza, és kénytelen vagyok beérni a látogatásokkal, amiket nyáron teszünk haza, hogy összegyűljön a rokonság. Igazán más világ arra felé. – mosolyodtam el újra. Valójában ugyan olyan modern otthon is a világ, ott is kevés a természetes növény és a zöld övezet. De a levegő is más. Olyan ismerős illata van. Ismerősnek tűnik régről, annak ellenére, hogy amire emlékeztetnie kellene, ezt én nem éltem át. Vajon van ennek értelme?
- Most azonban, lesz szerencséd enni valamit, ami nagyon is japán. – mondtam továbbra is a kedves mosollyal a számon.
- Hidd el, nem fogod megbánni, hogy majdnem fellöktél. – nevettem el magam és a megfogalmazás ellenére eszem ágában sem volt sem zavarba hozni, sem pedig csipkelődni a történtek miatt.
- Igazából, nincs okom panaszra. Ez a város, hogy is mondjam… itt minden megvan, amire nekem szükségem lehet. – vontam meg a vállam.
- Kimondottan büszke vagyok arra, hogy itt csinálom az egyetemet. – igyekeztem nem kérkedőre fogni a dolgot, elvégre sosem voltam olyan.
- És igazából, ezer meg ezer féle lehetőség van a kikapcsolódásra.
Kezd lassan prospektusba illeni a kis szövegelésem. Mintha csak tőmondatokban érvelnék Los Angeles mellett.
- Te merre felé laksz, ha már nem itt a közelben? – érdeklődtem kíváncsian, hiszen folyamatosan rólam folyik a szó, míg a hölgyemény igencsak titokzatos eddig. Alig derült ki róla valami. Ennyi erőből, akár az égből is pottyanhatott volna.
- Dolgozol vagy suliba jársz? – bukott ki belőlem az újabb kérdés, ám a továbbiakat lenyeltem, hogy csírájában elfojtsam a kellemtelenül is felszínre törő, nem igazán felnőtthöz méltó késztetést egy kérdésáradat feltételére. Elvégre mégsem várhatom, hogy felnőttként nézzenek rám, ha buta fruska módjára viselkedem.