Erdei utak

Nem igazán mondhatnám, hogy a mai nap olyan lett volna, mint a többi. Bár jobban átgondolva, valahogy minden nap más, mint az előző vagy azelőtti. Szerencsésnek éreztem magam legtöbbször, hogy élek. A világ gyönyörű, a levegő tiszta, a nap ragyog... egyedül csak én baktatok az út szélén búskomoran. A nem túl forgalmas erdőt átszelő úton, mindeddig csak egy kisebb dzsip került el, négy kicsit sem hétköznapi fazonnal. Forradalmárok. Egyikük sem volt ismerős. De egy futó pillantásnál többet nem igazán akartam vesztegetni rájuk. Éppen az ő kis ügyük az, ami ennyire felbolygatta a megszokott életem. Úgy istenigazából eddig semmi problémám volt velük. Magára a lázongás kezdetére is alig emlékszem. Szépen csendesen és lassan indult, de nem tudtam volna megmondani mikor is pontosan. Egyet azonban biztosra vettem: egyre több embert vonz, olvaszt magába. Egyre többen adnak igazat nekik, hiszik el, hogy tenni kell valamit. Ám én még mindig nem voltam biztos benne, hogy ennek az a módja, hogy fegyvert ragadunk, és teljes szusszal szónokolunk, rebellis módon átszervezve az embereket. Valahol legbelül, tudtam, hogy igazuk van, de mégis valahogy küzdöttem az ellen, hogy el is fogadjam. Annyira ragaszkodtam a megszokott dolgokhoz, ahhoz, hogy reggelente felkeljek, anya rám mosolyogjon és együtt reggelizzünk. Mostanában reggelente otthon sincs. Elvétve jár haza, hogy fenntartsa látszatot. Nekem pedig mindehhez jó képet kellett vágnom Édes, ahogy próbálkozik, ahogy félve rám mosolyog, aggódva, hátha neheztelek még; ahogy a kedvenc ételeimet csinálja, lesve a reakció; ahogy beszélgetéseket kezdeményez teljesen hétköznapi dolgokról, csak, hogy szóljunk egymáshoz. Fiatal vagyok még a haragtartáshoz, de gyakorlatilag hátat fordított nekem, annak ellenére, hogy kértem valamire, ő annál inkább elhúzott tőlem többnyire ismeretlen emberek felé. Egy veszélyes környezetbe, ahol még rá is lőhetnek, ahol el is tűnhet. Én pedig itt maradok már nem csak apa, de anya nélkül is. Valahogy nem tudtam ránézni, de még csak rá gondolni egyetlen forradalmárra sem, anélkül, hogy belül forrongani ne kezdtem volna. Hiába volt ott Marisol, hiába szerettem őt, ő is egyedül hagyott miattuk. Azóta alig találkozunk, alig beszélünk, és alig maradt belőle valami a régi Marisolból. Már sokkal harciasabb, vadabb, aki el nem tántorítható attól a képzelgéstől, hogy valami befolyásolná az államvezetést. Azelőtt még csak a politika sem érdekelte, most pedig egyenesen ellene lázad... Hiányzott. Vissza akartam kapni a barátnőm, akire szinte a nővéremként tekintettem. De ahelyett, hogy hallgatna rám, inkább próbál magával rántani ebbe az egészbe. Mondhatni ennek a számlájára írható az is, hogy megismertem Derrick-et. Az pedig külön történet... Én is valahogy úgy éreztem, hogy valami nagyon nem helyeset tettem azzal, hogy engedtem a kemény természetének, hogy elbűvöljön. Buta, éretlen fruska módjára omlottam a karjaiba egy 26 éves férfi karjaiba, aki történetesen a lázadók egyik főkolomposa. Anyám a táborban töltött sok ideje alatt még nem szerezett róla tudomást, mi is folyt - és folyik néha még most is - köztem és Derrick között. Valószínűleg félre tett volna minden lelkiismeret furdalását és tajtékozva okított volna arról, hogy lehettem olyan felelőtlen, hogy egy, hét évvel idősebb férfival kezdeni. Nem állítom, hogy szerelmes lennék. Nem tudtam hová tenni, mit érzek iránta...
Sötét gondolatok kis gomolyfelhőit elhessegetve felőlem, megráztam a fejem. Közben egy útelválasztódáshoz értem, melynek egyik fele feljebb a hegyek irányába vezetett, a másik pedig lefelé a part irányába. Kezdtem megszomjazni és kissé elfáradni is. Így inkább letettem magam az egyik nagy fa alá, egy kisebb igencsak mohás rönkre, hátam nekitámasztva a vaskos törzsnek. Majd előre libbentettem a táskám az ölembe, és előkotorásztam a kis limonádés üveget, amit magammal hoztam. Még egészen hideg volt, ám a citromot kissé elsokaltam bele, de sebaj. Mohón kortyolgattam a frissítőt, majd közben csak csak az előbbi gondolatmenetem mellett kötöttem ki. Sehogy nem tudtam szabadulni tőle. Pörgött az agyam, hergelve magam, akaratlanul is. Közben pedig, hátra döntve a fejemet is a fa törzsének, a lombok között átszűrődő napsugaraktól sűrű hunyorgásba kezdtem. Aztán kezdett tompulni a fák sűrűje, a madarak csicsergése, és a szellő érintése a bőrömön... Egyszer csak arra arra eszméltem, hogy egy idegen kéz érinti a vállam, enyhén jelezve, hogy elszenderedtem, ott ültő helyemben. Gyakorlatilag sikerült egy az egyben felriadnom a békés keltegetés ellenére. A hirtelen fény ár miatt, enyhén hunyorogva tekintettem fel az illetőre, kissé zavartan. A lassan tisztuló kép egy talán korombeli lányt formázott. Az sem épp könnyen megmagyarázható, én mit keresek erre egyedül, na de, hogy hogy csöppent ide, éppen ide, ez is érdekes kérdés.

Nem mondhatom el, hogy megráznak a váratlan dolgok. Pláne az utóbbi időkben, ugye... De momentán az váratlan volt, hogy épp, hogy leteszem a fenekem, és egy kicsit pihenek, már el is szundikálnék. Nem alszom túl sem túl jól, sem túl sokat éjjelente. Valahogy nem megy. Nyugtalan vagyok és ijedt. Félek ez kihat néha arra, ahogy másokkal bánok. Nem akartam ingerlékeny lenni. Sosem volt rám jellemző, hát ne pont most változzak hétfejű sárkánnyá. Elvégre senki nem érdemelte meg, hogy a saját bajom miatta leharapjam a fejét. Ez a lány sem. Bár elég váratlan az is, ahogy itt termett. Erre felé nem járnak csak úgy az emberek. Aki erre indul, annak célja van. Mondom én, akinek persze nem volt.
Kicsit zavarba ejtőnek éreztem a helyzetet, ahogy ott ücsörgök kábán, magamról is alig tudva hirtelen, ő pedig mosolyogva próbál visszaterelgetni erre a világra. Lassan megszokta a szemem a fényt. Minden tiszta és éles, ahogy körbe néztem; fel is fogtam, amit látok. Gratulálhattam magamnak, újra használható lettem. Még kicsit bizonytalanul ugyan, de felpislogtam az ébresztőmre. A szép, szimmetrikus arcú épp a tökéletes szögben állt, hiszen pontosan eltakarta a lombkoronán átszűrődő napsugarakat, amik egyenesen, de lágyan ugyan az arcomba szúródtak volna. Ritkán találkozom olyan emberrel, aki ilyen mosollyal indítja az ismeretségünket. Plusz egy pont neki már most.
- Jajj, dehogy... nem ijesztettél rám. - mondtam kissé szórakozottan, miközben a kósza tincseimet igazgattam, miket összekevert kissé a szellő. A kezemben lévő üvegre rászorítottam a kupakot, és a táskámba tettem. Időközben teljesen felmelegedett a benne maradt limonádé, semmi kedvem nem volt már meginni.
Lassan próbáltam feltápászkodni, és kinyújtóztatni a tagjaimat.
- Mondd, csak nyugodtan. Miben segíthetek? - mondtam dallamosan, miközben épp a ruhámról próbáltam leporolni az apró moha-szöszöket.
- Eltévedni nem nehéz errefelé, de igazából kijutni sem. - pillantottam rá derűsen és megvontam a vállam.
Észrevettem, hogy, meglehetősen kedve van beszélgetni, fecsegni vagy csak egy kis társasághoz. Az utóbbi hetek puffogása és begubózása után, mintha csak most kinyílt volna egy ablak, amin át lélegezhetek. Nem tartom magam hajlamosnak a depresszióra, de az embernek szüksége van a társaságra. Hogy érezze nem csak a saját kisebb nagyobb problémái az egyetlen létezők. Most nekem is mindent félre téve, amin eddig olyan kegyetlenül kényszerítettem magam agyalni, most így kellett útba igazítanom ezt a lánykát. Valahogy mégis úgy ügyeskedve, hogy ebből egy kisebbfajta társalgás legyen, pont amire szükségem lenne.
Most már újra a pihenőm előtti állapotban, ott álltam a lánnyal szemben, készen arra, hogy jó modorú helybéliként terelgessem kifelé az erdőből.
- Gondolom nem vagy idevalósi. - sandítottam felé, hiszen a z itteniek nagy része elég jól ismeri a fennsíkot. Bár ez a feltételezés sem volt túl helyt álló, elvégre a forradalmárok is a fennsík erdeiben rejtőztek, mindeddig elég eredményesen, hiszen a táborukat csak az találta meg, aki tudta, merre menjen ez ügyben.
- Nos, igazából, az sem segít túl sokat, ha az utat követed. Itt mindenfelé ágazik a kövesút. Csak jobban belekeveredsz, ha rá bízod magad. - mondtam, és kezdtem úgy érezni, hogy talán ekkora mértékű részletezés és okoskodás nem igazán érdekli őt.
- Merre szeretnél pontosan indulni? - kérdeztem rá a leglényegesebb dologra, amivel talán kezdenem illett volna. Reméltem, hogy a part felé tökéletes lesz neki, hiszen én is arra tartottam. Ha arra kell kísérnem, ráadásul többet sem sétálok a kelleténél. Hacsak persze, nem egy újabb természetvédő aktivista, aki a fejébe vette, hogy bizony mától a forradalom szerint kíván élni, hadakozni a teljesen megbuggyant államvezetéssel. Más se hiányzott, mint egy újabb embert vezetni a táborba, amit már jó ideje kerültem. Dacból. Dühből. Sértődöttségből. Valószínűleg megtenném, nem erről van szó, de félő, hogy az odaúton megpróbálnám erről lebeszélni, mint anno anyát, és Marisolt is. Bár egyik esetben sem lehettem túl meggyőző, hiszen, mindketten a forradalom szívében leltek meg valamit, amit én minden valószínűséggel nem érthetek.
- Istenem, de modortalan vagyok. - csaptam egy lágyat a homlokomra.
- Be sem mutatkoztam. Cynara vagyok. - mondtam szolíd kis mosoly kíséretében a segítségemre türelmesen várakozó, bájos leányzónak.

Nem vagyok az az idegenvezető fajta. Eddigi életem során talán egy, esetleg két ember talált meg azzal, hogy legalább irányítsam el valami felé, amit épp keres, hogy mutassam meg melyik irány, az amerre induljon. De hát mindig az történik, ami még soha. Készséges, helybéli állampolgár leszek, aki segít valakinek, akinek szüksége van rá. Ez érdekes helyzet. Mikor valaki arra kénytelen hagyatkozni, amit én mondok, vagy ez esetben mutatok neki. Félre vezethetném, ha nem az lennék, akinek látszom. Akár csak poénból, ha úgy tartaná kedvem. Olyan zegzugokhoz vezetném, majd hirtelen felszívódnék, ahonnan egy kiadós bolyongás után is alig találna ki. Vagy elvezethetném a forradalmárok felé, akik bizony a bizalmat nem adják ingyen, sem pedig könnyen. Mindemellett, ha megbomlott elméjű sorozatgyilkos lennék, biztosan elcsalnám egy félre eső kis ösvényre, ahol végeznék vele. A teste pedig eltűnne egy szakadékban vagy folyóban. A fennsík nagy, ő pedig első ránézésre csak egy törékeny lány. De én sem vagyok több, sem zavarodott elmével megáldott, vagy csak rosszat akaró ember, csupán a fantáziám egy kicsit képes elszabadulni. Olyan vagyok, aki szívesen segít, ha megkérik, ezzel pedig sosem él vissza. Bár akik kiérdemelnék a bosszúmat, azokat isten kímélje.
Marcie, - merthogy ez volt, a kis szeleburdinak tűnő, bájos leányzó neve - kissé zavarban, ugyan, de nem volt annyira félénk, hogy hozzám forduljon. Pedig aztán, nem sok ember menne épp oda egy fa tövében szunyókálóhoz, akiről elsőre nekem is valami olyasmi jutna eszembe, hogy "Ennek nincs otthon ágya?!" vagy pedig, "biztosan túlságosan felöntött a garatra, az út pedig hosszú hazáig". Egy szó, mint száz, ő jött, kérdezett és nyert. Én pedig leterelgetem a fennsíkról, sőt még ügyelek is arra, hogy az út többé kevésbé rögzüljön a kis fejében, a sűrű hullámos hajzuhatag alatt.
- Áhh, remek, én is a part felé tartok. - derültem fel kissé, majd fejemmel az út felé intettem, jelezve hogy akár indulhatunk is.
- A térkép valóban nem árt errefelé, ha nem vagy idevalósi. - intettem óva, a legközelebbi térkép nélküli kirándulásától, miközben határozott, de komótos léptekkel indultunk lefelé az úton.
- Régen én is szívesen indultam felfedezni - elmélkedtem hangosan - de idővel valahogy... nem is tudom, eltűnt az életemből a késztetés. Marcie kalandvágya, emlékeztetett a kislány kori én lelkesedésére. Már csak ezért megérte összefutni vele. Egy kellemes emlék mindig megmelengeti az ember szívét.
- Kicsit kacifántosak az utak. Hol vége egynek hirtelen, hol hirtelen új kezdődik, hol pedig át célszerű vágni az erdőn, ahol ösvény sincs kitaposva. Elsőre talán kicsit bonyolult, de apró dolgokból nem nehéz megjegyezni - csicseregtem a lánynak büszkén, mintha csak egy újdonsült tanárnéni okítaná a kis iskolásokat. Lehet egy görbe fa az "út" mellett, egy jellegzetes formájú odu vagy egy kusza fűcsomó, egy mohával borított kőszikla, vagy egy kellemetlen színű növény. Ezek hamar megmaradnak, egy idő után pedig enélkül is megmarad, hol forduljak jobbra, hol balra. Ha tényleg ilyen kis felfedező, akkor nem kell félteni, figyel, memorizál és átmegy a vizsgán. Aztán még a végén jobban ismeri majd a fennsíkot, mint én. Sosem lehet tudni.
- És, mi hozott pont erre a vidékre? - érdeklődtem, hogy még csak véletlen se unatkozzon mellettem, elvégre nem tartom magam unalmas társaságnak. Úgyhogy hajrá, beszélőkét aktiválni, és ki tudja talán egy kellemes ismeretség is születhet ebből a "kis" sétából.