Albérletben...

Tárgy: Albérletben... Szer. Okt. 23, 2013 1:49 pm

Elköltöztem otthonról. Bár anyám hevesen ellenezte, apám inkább megkönnyebbült, azt hiszem. Ő nehezebben viselte el a tényt, hogy nem vagyok normális. Akármennyire rugalmas bizonyos dolgokban, az nem tetszett neki, hogy egy fiú miatt kesergek, aki teljesen más életmódot folytat, mint ami neki tetszik.
Az egész akkor robbant ki, amikor a koncert után (a második koncert után) vigyorogva és boldogan mentem haza, hogy aztán napokkal később végigbőgjem az egész napot és az egész éjszakát. (És az egész hetet.)
Nem lehetett hozzám szólni, bezárkóztam a szobámba, és üvöltettem a zenelejátszóm, csoda, hogy a dobhártyám bele nem szakadt, mert a szüleimre való tekintettel legalább a fülest feltettem. Viszont csak wc-re mentem ki a szobámból. Nem akartam enni, minimális mennyiségű vizet ittam, és nem fürödtem, fogat sem mostam, csak dühöngtem, feküdtem az ágyamban, nézetem a plafont, vagy bőgtem összekucorodva, mint egy kisgyerek.
Anyám jött rá, hogy mi lehet a baj, de nem voltam hajlandó vele szóba állni. Túlságosan nagy sebet ejtett az önérzetemen, hogy a fiú, akinek úgymond szerelmet vallottam, máris faképnél hagyott. Gyűlöltem magam, a világot, amiben élek, és gyűlöltem Cielt, amiért ennyire szeretem.
Apám felpofozott, anyám sírt, én bűzlöttem a mosdatlanságtól, és akkor határoztam el, tőlük is elszakadok, új életet kezdek, és szarok rá, mi történt velem eddig. Otthagyom a jogot, csak a hobbimnak és a munkámnak élek, és leszarok minden mást. Forrtam a dühtől.
Kitöröltem minden cikket és képet a nagy "Ő"-ről, leittam magam, és bebeszéltem magamnak, hogy az egész óriási nagy tévedés volt. Fel akartam szedni egy kiscsajt, de annyira részeg voltam, hogy elaludtam a padon, amire kiültünk "beszélgetni". Reggelre eltűnt a CD lejátszóm, de ezt is csak jelnek vettem, hogy el kell felejtenem Cielt is, a zenekart is, meg mindent, ami velük kapcsolatos.
Pár nappal később frissen, illatosan, megborotválkozva és tiszta hacukában, újsággal a hónom alatt vettem nyakamba a várost, hogy eddigi spórolt pénzemet albérletre költsem. Egy bőröndnyi ruhát vittem magammal és a varrógépemet,. semmi mást nem hoztam el otthonról, azt a reményt hagyva anyámban, hogy ez az állapot átmeneti, és hogy hamarosan hazaköltözöm, bár tudtam, nem így lesz.
Közel hat kilót fogytam egy hét alatt, és bármit ettem, kihánytam, így biztos voltam benne, hogy segítségre lesz szükségem. Szerencsémre, még volt néhány hét a nyári szünetből, ezért felkerestem egy pszichiátert, aki átsegített a mélyponton, adott valami bogyót, hogy szedjem rendszeresen, és utamra bocsájtott azzal, hogy hetente kétszer akar látni. Megígértem neki.
...
A költözés simán zajlott, tekintve, hogy kevés holmival érkeztem. Egy fordulóval meg is oldottam. Egy középkorú, egyedülálló asszonynál vettem ki szobát. A környék csendesnek tűnt, azt mondta, a szomszédok is azok, és én hinni akartam neki. Igazából ez volt az első albérlet, amit láttam. Tetszett, nem is akartam az időt húzni. Drága sem volt. Nem teketóriáztam.
...
Éppen vásárolni indultam, amikor belebotlottam az egyik szomszédba, egy fiatal lányba. Éppen a barátjával ölelkezett a kapu alatt, amikor megzavartam őket, így csak dünnyögtem valamit, hogy "bocsánat, hello", és már húztam is a belem tovább. Aztán néhány nappal később úgy futottam bele, hogy egyedül volt, ezért bátorságot vettem magamon, és leszólítottam.
- Szia...- kezdtem hétköznapi módon. Lehet, hogy szóba sem áll velem, hiszen nem is ismer. Rosszat talán nem feltételez rólam, de lehet gyanakvó. A lányokkal általában jól kijövök, talán ő sem lesz kivétel. Talán ötletet is ad, mivel üssem el az időm, itt a közelben. Nem akarok egész nap a szobámban ülni.

Posts : 105 Join date : 2013. Jun. 07. Play by : cher lloyd

Bobby & Amelia

Mostanában otthon áll a bál. Igazából meg nem mondanám mi miatt, mert hol apát hallom kiabálni, hol anyát, de a lényeg, hogy vitáznak folyton. Mondjuk addig jó, amíg egymással; mert mikor bevonnak engem is, az úgy néz ki, hogy apa védeni próbál, anya kiabál velem, majd feljön egy olyan téma és fordul a kocka. Ez most olyan, mintha anya védene néha, pedig nem, csak szeret apával vitázni és megtenni mindent, hogy ne lehessen igaza apának. Néha már annyira ki tud készíteni anyám, hogy inkább menekülök otthonról hogy ne kelljen hallanom, amit mond, mert csak megőrülnék mellette. Szeretem anyámat, még akkor is, ha szemét velem sokszor, de mégis az anyám, a vére vagyok és neki köszönhetem, hogy élek, de akkor is bunkó sokszor velem. Hozzá lehet szokni ehhez az évek során, el lehet menekülni otthonról, ki lehet kerülni a konfliktusokat és ha eléggé odafigyel az ember, hamar rájön ezekre a módszerekre. Nekem se sikerül még ez sokszor, de már annyira nem is érdekel. Ha kiordibálja magát, jobb lesz neki, nekem annyira nem, de az azt jelenti, hogy aznapra megmenekültem tőle.
Szívesen elköltöznék és szerintem el is fogok, amint betöltöm a 18-at, csak még nem tudom hova és kivel. Minden vágyam, hogy messze kerüljek anyámtól és igen, eddig is megtehettem volna, hiszen a nagymamám ott van nekem, csak ezzel az volt a baj eddig, hogy itt volt a húgom. Miatta sehova sem akartam menni, nem akartam anyámmal hagyni, hogy aztán rajta élje ki a rossz napjait, aztán mikor meghalt képtelen voltam lelépni innen. Azóta persze túl sokszor megfordult a fejemben, hogy elmegyek, de tényleg csak az a kérdéses, hogy hova. Nyári munkám volt, amivel besegíthettem volna, egy albérletbe, vagy ilyenek, de nem találtam egy olyan helyet sem, ami megfogott volna. És szeretem ezt a megszokott környezetet, hogy semmi nincs olyan messze tőle, így vagyok még mindig ott. Meg most már nagymamámhoz nem költöznék, kinőttem már abból, de még egyedül a szüleim nem engednek.
Szóvak igen, ezért vagyok minél kevesebbet otthon, vagy zárkózom be a szobám magányába, hiszen távol vagyok addig is a gondoktól. Hiszen, ha otthon vagyok, bedugom a fülhallgatóm a fülembe és azzal teljesen kizárom a külvilágot és csak a zene számít, meg se hallom, ha valaki mondani akar valamit. Ezért is vicces, hogyha valaki benyit hozzám, -miután huszadszorra sem figyelek fel a kiabálásra-mert olyankor láthat mondjuk táncolni, vagy hallhat énekelni. Rossz berögzülés, hogyha zenét hallok egyből énekelni kezdek, a tánc meg akkor van, mikor nagyon unatkozom és járkálok. Anyám olyankor néz teljesen őrültnek, de én annyira nem foglalkozom a véleményével.
Amikor meg kint vagyok, akkor vagy Dylanel vagyok valamerre, vagy barátnőmmel sétálok, vagy egyedül, mikor épp gondolkozásra van szükségem. Egyik nap, pont Dylanel voltam, mikor valaki hozzánk szólt. Megfigyelni nem tudtam, de nem volt ismerős az biztos, bár nem nagyon emlékszem sok emberre régebbről, de ha Ő egy szomszéd volt akkor tényleg nem tudtam ki az. Pár nappal később, épp indultam, hogy sétálok valamerre, mert anyámnak megint elgurult a gyógyszere, mikor valaki leszólított. Először elgondolkoztam, hogy ki is lehet, mikor leesett, hogy anyu magyarázott valamit egy új szomszédról, csak akkor még nem igazán fogtam fel.
-Szia! Te vagy az új szomszéd igaz? Én Amelia vagyok.-gyorsan bemutatkoztam és kezet is nyújtottam, mert a bemutatkozást néha, nagyon könnyen elfelejtem, mintha mindenki tudná, hogy ki vagyok. Pedig ez nincs így szerencsére.
szószám: passz °° megjegyzés: kissé fáradt vagyok nézd el

Tárgy: Re: Albérletben... Szomb. Okt. 26, 2013 6:55 am

Nagy lépés volt tőlem, hogy elszakadtam a szüleimtől. A nővéreim már kirepültek, én voltam az utolsó kolonc a nyakukon, és fater szerint az utóbbi pár hétben többet őszült, mint egész eddigi életében. Gyors volt az elhatározás, hogy otthagyok mindent, és ugyanilyen gyors volt az albérletkeresés is. Rögtön vittem minden holmimat, és az első albérletre azt mondtam, megfelel.
Nyugodt környezet, többlakásos ház, kicsiny udvar, az egész még az egyetemtől sincs messze, ha netán meggondolnám magam és folytatnám a jogot. Amióta az első haragom elmúlt, már nem vagyok olyan biztos, hogy nem kéne-e mégis befejeznem, ha már olyan közel vagyok a célhoz. De még nem döntöttem el.
Mrs Simons kedves asszony, de egyedül él. Mesélt, hogy ki lakott vele, de akkor még önsanyargató üzemmódban csellengtem, és semmire nem emlékszem belőle. Nekem a szoba megfelel: tágas, van benne minden, amire szükségem lehet (ágy, asztal, szekrény)... és kész. A környéket ugyan még nem nagyon ismerem, de majd felfedezem, ha lesz kedvem. A lakókkal még nem ismerkedtem, és azt
sem akarom, hogy velem ismerkedjenek. Csak hagyjanak békén.
Egyszer belefutottam egy fiatal párba, de rajtuk kívül más fiatalt nem láttam. Ők meg egymással voltak elfoglalva, úgyhogy én sem zavartam meg őket (nagyon). Pár nappal később csak a lányba futottam bele, és én bátorságot gyűjtöttem ahhoz is, hogy egyáltalán leszólítsam. Ő meg rögtön kedves volt, bemutatkozott, és rákérdezett, én vagyok-e az új lakó.
- Robert vagyok...- A hajamat behúzom a szemembe. Félénken pislogok rá, és már kezdem bánni, hogy az egészbe belefogtam, de a pszichiáterem szerint nem futamodhatok meg. - Igen, az új szomszéd...
A lány kedvesnek tűnik, de nekem már az is rosszul esik, hogy beszéltek rólam. Vajon miről? Semmit nem mondtam magamról, és nem is akarom, hogy tudják, mennyire nyomorult vagyok. De a régi énem mégsem halt meg teljesen, és tudom, hogy nem lehetek a nap 24 órájában a szobámban. Kivel esne jól beszélgetni, ha nem egy olyannal, aki velem közel egykorú?
- Te régóta itt élsz? - teszek fel egy ártatlan kérdést. Ha ő is csak albérlő, és nemrég költözött ide, akkor nem sokra megyek vele.
- Ne haragudj... Menni készültél valahova, feltartalak?- alapvető udvariasság. Lehet, hogy éppen randira siet, vagy dolga van. Én meg bunkónak jövök ki, ha a kérdéseimmel letámadom. Nem kéne elszúrnom az első lehetőséget, hogy barátra tegyek szert. Mert szükségem van egy barátra. Megőrülök egyedül.

Posts : 105 Join date : 2013. Jun. 07. Play by : cher lloyd

Bobby & Amelia

Amióta ebben a házban lakok a szüleimmel, nagyon sok mindent történt velem. Mondjuk arra nem emlékszem mi történt velem a régi házunkban, mert nagyon kicsi voltam még akkor. Annyit tudok, hogy a régi lakásunk sokkal kisebb volt, mint ez, mert anyu azt mesélte, hogy mikor először léptem be ebbe a házba, fel-alá rohangáltam és sikongattam, mert visszhangzott az egész. Én sajnos erre sem emlékszem, pedig elég vicces látvány lehettem és biztos vagyok benne, hogy anyunak is ez járt akkor a fejében. Apu meg ezen a téren olyan bolond, mint én. Olyan marhaságokba megy bele, mikor én arra kérem, hogy az csak na. Még néha én is csak elsétálok mellette, mintha nem is ismerném, mert én is sok hülyeségbe benne vagyok, na de amiket Ő csinál az már durva. Anyu is csak vörösödő fejjel arrébb sétál, mintha mi sem történt volna, vagy, mint aki nem ismeri apát, de Ő ezt nem veszi sértésnek. Szerencsére tudja, hogy milyen fura dolgokra képes. Ezeket a dolgokat általában csak egy-két napig tartjuk fejben, de vannak olyan dolgok amik örökre megmaradnak. Mint amikor a touchpad-ot, úgy ejtette ki, hogy túcspad, meg a pörgő rúgásai. Szerintem még vagy 2 év múlva is ezen fogok röhögni, mikor meghallom ezt a szót. Külső szemmel ha nézi az ember a családom, egy nagyon vicces, bolond családnak gondolja és van is ebben reláció, de ha megismerik anyámat megváltozik a véleményük. A legjobb barátnőm sem értette sokáig, miért panaszkodom anyámra, aztán eljött velünk nyaralni és mindent megértett. És akkor még nem is beszéltem a húgomról. Bár róla annyira nem is szeretek, így kihagyom.
Nagyjából velem egyidősökkel se találkoztam még soha ebben a házban, ami furának is lehetne mondható, de mégsem az. Ezért is lepődök meg mikor a srác, aki valamelyik nap belénk futott Dylan-el megjelenik megint, hiszen eleinte azt hittem, csak látogatóba jött vagy valami, de mikor beszélgetésbe elegyedünk, eszembe jut, hogy anyu valami új szomszédról beszélt, de csak fél fülel figyeltem rá, mint ahogy szoktam.
-Örvendek Robert. Hogy szoktak becézni? Csak, mert a Robert elég hivatalos szerintem.-igazából nincs semmi bajom a nevével tényleg, de én általában, vagy a becenevükön szólítom az embereket, vagy valami bolond megnevezésen, ahogy a barátnőm is. Szegénynek mindig azt mondom, hogy Asszony, de ez így jó, mert Ő meg Férjem uramnak hív. Feltűnik közben az is, hogy a fiú kicsit félénknek tűnik, vagy valami ilyesmi, de annyira én sem vagyok már kihivalkodó, hogy most akkor egymagam olyan párbeszédet vezessek le, hogy mindenki mindent megtudjon, szóval...
[color:c07f=FF3333]-Hát már egy jó pár éve itt lakom.-válaszolok gyorsan kérdésére, mielőtt a következőt feltehetné.
-Semmi baj és nem igazán készültem sehova, csak sétálni, hogy ne egyen otthon a fene, de azt nyugodtan elhalaszthatom.-mosolyogtam rá kedvesen és a séta tényleg nem volt annyira fontos, hiszen Robert új lakó és szeretném megismerni, hiszen az egész szomszédságot ismerem úgyis.
szószám: 461 °° megjegyzés: sok volt a kihagyás, ne haragudj!

Tárgy: Re: Albérletben... Pént. Nov. 29, 2013 1:46 pm

Bár otthonról szabadulni akartam, ennek elsősorban az volt az oka, hogy sem a saját szenvedéseim kivetülését, sem a szüleim megvetését (és egyéb fájdalmait) nem voltam képes (hajlandó) elviselni. Úgy éreztem, mindannyiunknak jobb lesz, ha lelépek otthonról, bár a szégyent, amit apám érez miattam, sose nem leszek képes eltörölni, semmissé tenni.
Azt hittem, sokkal jobban fogom viselni a magányt, hiszen sokszor otthon is magányosnak éreztem magam, de mégis arcul csapott a valóság. Nem volt kihez szólnom, nem ölelhettem meg anyámat, amikor ki voltam éhezve a szeretetére. Mrs Simons rendes asszonyság, de mégsem venné jó néven, ha váratlanul átölelném, és a vállába dugnám a fejem, vagy a hajába az orrom. Azonnal rendőrért kiabálna. Joggal, hisz én idegen vagyok neki, és azon kívül, hogy kivettem a szobáját, nem hiszem, hogy más témában is társulna velem.
Napok alatt rájöttem, hogy az idegen környezet nem gyógyítja be a sebeimet, sőt a magány még talán szorongatóbb, mint bármikor korábban. Akármennyire nem akartam Cielre gondolni, azért gyakran eszembe jutott. És bár csak egyetlen egy alkalom volt, amikor beszélgethettem vele, olyan érzés volt, mintha olyan valakit veszítettem volna el, akit már hosszú ideje ismertem.
Amikor másodszor akadtam bele a lányba, már egyedül volt, mégis felismertem. Félelmetesen vékonyka és apró termete szinte a retinámba égett. És mert kedvesnek tűnt, nem valami beképzelt libának, volt bátorságom megszólítani, és ő azonnal nyitott volt a társaságomra. Bár először nagyon zavarban éreztem magam, mert mintha mindent tudott volna rólam (hiszen ez lehetetlen, nyugtattam magam), aztán elhessegettem a buta gondolataimat és bemutatkoztunk.
- Bobby- csúszik ki a számon, bár nem nagyon szoktam hagyni, hogy bárki becézzen. Cielnek mégis ezt mondtam először. Ó, a franc! Megint a mellkasomba mar valami, ahogy a fiú eszembe jut, de erőt veszek magamon, és Amelia szavaira figyelek.- És téged?- kérdezek vissza a becézésre.
Valami aprósággal akarom indítani az ismerkedést, így azt kérdezem, mióta lakik itt. Aztán eszembe jut, talán udvariatlan, ha feltartom, de meggyőz, hogy erről szó sincs.
- Nem szeretném, ha feladnád az eredeti terved... - Aztán kérdőn nézek rá- Nem bánnád, ha csatlakoznék hoznád? Megmutathatnád a környéket...- vonok aprót a vállamon, jelezve, hogy a program nem kötelező.
Már az is megnyugtató, hogy kedves hozzám, pedig idegen vagyok számára is, akárcsak Mrs Simonsnak. De ha beszélgetnem kell, és előbb-utóbb biztosan kell inkább vele beszélgetnék, mint egy anyám korú nővel. Abban még nem vagyok biztos, miről fogunk beszélgetni, de az első benyomásaim kedvezőek erről a lányról. Ha kedvezően reagált a közös séta ötletére, rá bízom magam, mehetünk, amerre csak szeretne.