Branfort kúria

Egyre merészebbek vagyunk a medencében. Közösen ugrunk, Marcie szaltózik is. Nem csak a partról, a kezemből is, és a sikerre való tekintettel kissé megölelgetjük egymást. A dolog annyira ösztönös és annyira kellemes, tulajdonképpen nem is jönnék nagyon zavarba, ha nem éppen róla agyaltam volna percekkel azelőtt.
Sosem akarnám becsapni. Nem szeretnék hamis érzéseket kelteni benne, és azt sem szeretném, ha ő sebezne meg engem. És, ha mindent figyelembe veszünk, utóbbinak van nagyobb esélye, hiszen ő csak átmenetileg van nálunk. Kézenfekvő tehát a megoldás, hogy "csak" a barátja leszek. Az viszont szívesen vagyok. És ha már ilyen, minden hülyeségre kapható.
Nos, hogy zavaromat leplezzem, gyorsan víz alá bújnék, ezért azt javaslom, álljon a nyakamba. Már lapulok is a víz alá, alig hallva Marcie fenyegetését. Nem gondolnám, hogy szükség lesz a lábaimat futóeszközként használni, de az ember sose tudhatja. Meglátjuk. Lemerülök, ő pedig a nyakamba áll, és lassan állok fel. Bámulatosan egyensúlyoz, nekem alig van dolgom vele, viszonylag nagy terpeszben állok, így én is jól ki vagyok biztosítva.
- Nem vagy nehéz, bírlak még...- mondom neki, de fogalmam sincs, mire készül, így váratlanul ér, amikor az egyik vállamról eltűnik a lába.- Mit... mit csinálsz?- kérdem tőle kissé ijedten, mert azt hiszem, dől, azaz esik, és önkéntelenül tartok vissza. Így maradunk egyensúlyban, és akkor felfogom, hogy piruettezik. Kár, hogy nem látom.
- Marcie, ugorj!- kiáltok rá, amikor úgy érzem, nem tudom tovább tartani. Hogy ne legyen túl nagy a becsapódás, leereszkedem magam is a medence aljára. Marcie rugaszkodása miatt a vállam kicsit zsibog, de komolyabb bajom nincsen.
- Félelmetes vagy, tudod? - kérdezem tőle nevetve. Most nekem kéne trükköznöm valamit, mert azt mégsem hagyhatom, hogy egy lány felülmúljon! (Csak egyenlőre teljesen tanácstalan vagyok.) Passzív maradok tehát, és arra várok, Marcie adjon ötletet, most mit csináljunk.

Marcie egyre bátrabb, én is egyre merészebb vagyok az ötletekkel kapcsolatban, de arra álmomban sem gondoltam, hogy majd egy lábon áll a vállamon. Sajnálom, hogy nem látom a mutatványát, biztosan nagyon szép. Amikor úgy érzem, dőlünk, illetve már nem tudom jól egyensúlyban tartani, szólok neki, hogy ugorjon le, és magam is a víz alá bukom.
Amikor feljövök a víz alól, nevetve nézek rá, ő pedig lefitymálja, amit csinált. Biztos vagyok benne, hogy többre is képes, eszméletlen izmos és formás az alakja, biztos voltam benne, hogy sportolt valamit. Közelebb lép, és a hajamat kihúzza az arcomból. Megint átfut rajtam egy furcsa borzongás. Talán a szél teszi?
Ujjai után saját magam túrok a hajamba, hátracsapva azt, és már azon gondolkodom, mivel is üssük agyon az időt a továbbiakban. Az ajánlatain gondolkodom. Nem tudok jól táncolni, és azt hiszem, most nem is lenne túl szerencsés, de a fáról való vízbe ugrálás sem hoz lázba.
- Nem tudom...- vonom meg a vállam. - Mi lenne, ha kifeküdnénk a napra, csak egy kicsit? Aztán kitaláljuk még, hogyan szórakozhatunk...
Mosoly van az arcomon, de ez most nem teljesen őszinte. Valami nagyon zavar, és ettől nem tudok szabadulni, időre van szükségem, menekülnék... Magam sem tudom, mit akarok, össze vagyok zavarodva. Kitolom magam a vízből, és könnyedén hátraszólok, hogy hozok naptejet, de ahogy beérek a házba, beleverem a fejem a falba. Nem véletlenül.
-Te hülye barom!- kiáltom magamra, és még néhányszor a falhoz döntögetem a homlokom.
Amire nem számítok, hogy anyám már otthon van, és most a konyhából érdeklődve néz rám.
- Mégis mit jelentsen ez?

Ugrabugrálunk, és akrobatikázunk egy kicsit, és tulajdonképpen minden kappol, csak... Néha kicsit elkalandozok, és hiába próbálom megfelelő irányba terelni a gondolataim, ha a testi közelség más reakciókat hoz ki belőlem.
Inkább azt javaslom, napozzunk, és meg bemenekülök a házba naptejért, és naná, hogy hogy a feszültséget le kell vezetnem valahogy, így néhányszor a falba verem a fejem. Persze, el is szólom magam, de nem számítok rá, hogy bárki is hallaná, hisz úgy tudom, üres a ház.
Ennek ellenére anyám tűnik fel a semmiből, aki bambán néz rám (bocs, anya), látszik, hogy nem érti a helyzetet, és magyarázatot kér. Pillanatra a nevem sem tudnám megmondani, aztán csak legyintek, és valami hülye kifogást keresek.
- Csak elfelejtettem, hogy fel kéne hívnom Darylt- mondom neki. Jobb lenne most mihamarabb megszabadulni tőle, mert a kérdései elől nincs menekvés, de ekkor megjelenik Marcie, és kedvesen lefoglalja anyámat azzal, hogy segít neki kipakolni. (És még kérditek, miért szeretem ezt a lányt?!)
Míg ők pakolásznak, és csendben felhúzom a belem a szobámba, és magamra húzom az ajtót. Totál elfelejtettem, hogy tegnap anyámmal megbeszéltük, ma ebédidőben hazajön, hogy adjon be valami kaját. Valami értekezlete lesz, és hiába ajánlottam fel neki, hogy majd én bevásárolok, leintett. (Biztos tudta, hogy elfelejteném.)
Kamuból a kezem ügyébe teszem a telefont, és közben hallgatózom, anyám mikor megy már el. Örülök, hogy nem hamarabb ért haza, mert szívbajt kapott volna a mutatványainktól, és örülök, hogy nem később, mert ha nem tudom magam visszafogni...
Kopognak az ajtón. Gyorsan a fülemre teszem a telómat, majd kiszólok. Az ajtónak viszont háttat fordítok.
-Bújj be!
És közben a kagylóba is lázasan magyarázok:
-Ez nem neked szólt, Haver!- nevetek, aztán folytatom- Na jól van, akkor holnap a parkban! Szeva!- és megbontom az amúgy sem létező vonalat.

Megzavar engem Marcie közelsége. Nem úgy, mint reggel, a szobámban, tánc közben... Bár akkor is belebolondultam az illatába. Kéne egy nagy pofon, vagy egy lány, aki után futhatok, és aki elvonja a figyelmemet arról, aki itt van az orrom előtt. Túl kézenfekvő lenne Marcie-nak udvarolni, de mint tudjuk, nem akarom megsebezni magam. Abból elég volt egyszer...
Fura, időnként mennyire helyére tudom tenni a dolgokat, máskor mennyire nem. Nincs bajom azzal, hogy megölel, vagy ad egy puszit... és mégis van bajom vele. A fenébe már! Haragszom magamra, hogy ennyire puhány vagyok, vagy csak kiéhezett egy kis szeretetre, mit tudom én... A fene sem gondolta, hogy egyszer majd én is így fogok érezni.
Most menekülök, szidom magam, anyám rajtakap, nekem meg nincs kedvem felfedni a valót... Kitalálok valamit, és nagyon is tartok tőle, a dologra még vissza fog térni. Amikor a szobámból hallgatózom, azt hiszem, ő jön felfelé a lépcsőn, és ezért játszom el a telefonhívást, de szerencsére Marcie az. Most nem tudtam volna "jó anyámmal" szembe nézni (lelkizni vele).
Így is kissé hülyén érzem magam, nem kenyerem a hazudozás, félek, hogy lerí rólam, kamu volt az egész, de anyám nem olyan szemfüles, mint a barátom, Marcie. Közli, hogy készíti az ebédet, és hogy apám elé majd ki kell menni a reptérre, de az a holnap gondja, nekem meg mára is megvan a kis keresztem, úgyhogy a holnapival még nem foglalkozom.
- Oké, köszi. Nemsokára lemegyek...- nézek rá, kissé féloldalra döntöm a fejem, és nem mozdulok. Nem kérem, hogy jöjjön be, mert egyedül szeretnék most maradni, ő meg éppen sarkon is fordul és már robog is lefelé. Túl jól ismeri már a gesztusaimat.
Újra becsukom az ajtót, kissé neki dőlök, de túl nagy most bennem a feszültség, és ezt olyan módon vezetem le, ahogy időnként szoktam... Beteszek valami zenét (30SM), előhalászom a naplómat, és körmölni kezdek. Pár perc alatt 4 oldalt írok tele a macskakaparásommal, ember legyen a talpán, aki a torzított írásomon kiismeri magát, de a naplóm sincs könnyen hozzáférhető helyen. Túl személyes. csak magamnak szól. És senki nem tudja, hogy ezt csinálom.
Megkönnyebbülök. A naplót visszadugom a rejtekhelyére, lecsillapítom a szívdobogásomat, a légzésemet, kántálok egyet Jared Letoval ("nem, nem kérek bocsánatot!"), és aztán kikapcsolom a lejátszót. Magamra kapok egy pólót, egy türcsit a derekamra csavarok, és viszem magammal a naptejet is... (A fene sem tudja, folytatjuk-e, ahol abbahagytuk...) Kilépek a szobámból és ahogy lefelé haladok, mennyei illatok csapják meg az orromat. Valami olaszos kaja készül, érezni a levegőben az oregano illatát. Bekukkantok a sütőbe, és csorogni kezd a nyálam.
- Ennek eszméletlen illata van...
Ismét Marciera nézek, most már lényegesen higgadtabban, mint korábban. Igyekszem nem arra figyelni, milyen a köténykéjében. Felveszem a jó fiú szerepet, és most csak annyit kérdezek:
- Mikor ehetünk majd?

Amikor belemerülök az írásba, megszűnik számomra a külvilág. Nem írok bármikor, nem írok minden nap, nem írok megszokásból, csak akkor, ha valami nagy öröm, nagy bánat ért vagy mélyenszántó gondolatokat akarok kiszabadítani az agyamból, érzéseket a szívemből, bánatot a lelkemből... Szóval, nem túl gyakran, na. Most viszont eljött az ideje. Jobb, mint dühödten verni a fejem vagy az öklöm, megijesztve anyám, Marcie-t...
Az írás örömöt okoz, megkönnyebbülést. Gimi utolsó évében kezdtem el, amikor azt a feladatot kaptuk, hogy írjuk le, mi és ki változtatott rajtunk ezalatt a négy év alatt, míg a gimiben össze voltunk zárva. Először sokat szenvedtem  vele, aztán filmszerűen gondoltam el, majd elkezdtem írni... És magam is meglepődtem, milyen sok oldalt írtam hirtelen tele, pedig a sztoriban még sehol sem tartottam. Rájöttem, hogy szeretek írni.
Már most is örömérzet van bennem. Gondtalanul megyek le a lépcsőn a konyhába, ahonnan finom illatok terjengenek. Olaszos fűszerek és paradicsom illata, és amikor Marcie a sütőt nyitja, arra tippelek, rakott tésztát készített. Észreveszem azt a szomorkás mosolyt, mikor még a pulton ült, és arra gondolok, ez azért van, mert sürgetésnek érzi a szavaimat.
- Hidd el, tudok várni, nem a türelmetlenségemről vagyok híres!- mondom neki félszegen, kissé mosolyogva.
Közelebb lépnék, hogy megcsiklandozzam, megnevettessem, de szavaival megállít, és még az arcomról is lefagy a mosoly. Nem teljesen értem (vagy nem akarom érteni). Játszom a hülyét, talán így a legjobb.
- Tessék?  Nem értelek, nem bántottál meg...- aztán, hogy ő újra szajkózza a kérdését, elszégyellem magam. De pont azért, mert a mielőbb odafönt tisztáztam a dolgokat, nem fogom most még jobban összezavarni, felzaklatni...
- Nem követtél el semmit- mondom neki, és közelebb lépek, mert úgy érzem, ha most nem ezt tenném, az önmagam meghazudtolása volna. A keze után nyúlok, és ha engedi, gyengéden megszorítom- Én voltam hülye. Benned nincs semmi hiba. Kérlek, ne haragudj, ha megbántottalak, nem szándékos volt, esküszöm!
És tudom, hogy most kell elhülyülni az egészet, különben elgyengülnék, és elmondanám, milyen gondolataim voltak vele kapcsolatban. Tuti nem örülne, és máris elköltözne, én meg... Nem akarom, hogy elveszítsem az egyik legjobb barátomat!!!! Ezért térdre vetem magam, és elnagyolt mozdulatokkal esedezem neki, kissé elváltoztatott hangon:
- Királynőm, bocsáss meg hű alattvalódnak! Ígérem, soha többé nem hagyom magára, hacsak kegyed nem küld el!- Úgy nézek rá, mint egy kivert kutya, hogy megessen rajtam a szíve. és egyben a mosolyára számítok. Hogy azt mondja majd, mekkora barom vagyok, és közben hátravetett fejjel nevet... Ja, túl könnyű volna így...

Ahogy megyek lefelé a lépcsőn, a készülő ételre teszek valami megjegyzést, és azt hiszem, Marcit ez kedvetleníti el egy pillanatra. Eszemben sincs megbántani, túl sok van már a számlámon, akaratlanul és védekezem, bár valahogy biztosan kimosakodnék...
- Ezen még sosem gondolkodtam- mondom neki őszintén, és megvonom a vállam. Számomra nem szokatlan, hogy göndör a hajam, volt már időm hozzászokni ennyi év alatt, bár csak a gimi óta hagyom megnőni, addig gyakorta nyírattam rövidre. Ez most tényleg akkora kuriózum? - Neked adjam?- kérdem nevetve, amikor azt látom, csavargatni kezdi a haját.
- A tieddel sincs semmi gáz, Szöszi... - Nekem tetszik a haja. Hosszú és fényes. Hullámos.
Valamit zagyválok arról, hogy nincs bajom vele, mert ő ezt hiszi. Nem nagyon hisz nekem, én meg elbohóckodom az egészet, mert az igazsággal szembenézni nehezebb nekem, és azt hiszem, neki sem lenne egyszerű. A barátságunkat meg nem akarom kockára tenni. De akárhogy hülyülök (még akkor is, ha elneveti magát), nem akarja abbahagyni a témát.
- Jaj, dehogynem szereted...- cukkolom- Pont ezt az idiótát szereted bennem- De azért felállok, és hagyom, hogy megigazgassa rajtam a pólóm. (Vajon valóban félre volt csúszva?)
Nem tűnik fel, milyen szavakat használok. Kimondom, amit gondolok, ahogy gondolom.
-Ha elmondanám, min gondolkodtam, meg kellene öljelek- súgom neki titokzatosan, elcsépelt módon használva egy csontig rágott mondatot, aztán csak úgy, megpuszilom.
Ahogy ajkaim elhagyják az arcát, két érzés nyomaszt egyszerre: mekkora idióta vagyok, hogy kockára teszek mindent és... ennél sokkal többet akarok! Úgy érzem, nagyon sok függ attól, hogyan reagálja most ezt le. Egy pillanatra, talán nem is tudatosan megállok tőle, néhány centire...  Megszűnik a külvilág, csőlátásom van, minden érzékemmel csak őt érzékelem. Ha most megcsókolna...

Hihetetlen, a hajamról beszélünk... Viccesen felajánlom, hogy legyen az övé, engem az egész lobonc hidegen hagy (bár utólag bevallom, valóban van némi vonzereje, ezt észrevettem). De nekem tetszik az ő haja is, mert csillogó és puha...
Belém boxol, talán a becenév miatt, amit rá aggattam, pedig hozzászokhatott volna, hogy mindig kitalálok valamit. A változatosság gyönyörködtet. Imádom ugratni, és már tudhatná, ha valamire így reagál, annál inkább fogom ezt csinálni. Valahogy szeretem kihozni a sodrából, mert akkor olyan mókás dolgokra ragadtatja el magát. (És erre én is)
Most éppen levetem magam elé a földre, mert volt valami, amiről el akartam terelni a figyelmét. Most nem járok sok sikerrel, és ennek köze lehet ahhoz is, ahogy hozzám ér. "Szeretem a burádat"- jutnak el hozzám szavai, szeretném tudni ennek az igazi értelmét, de még mindig hülyülök, ócska dumát nyomok, meg akarom nevettetni, de akkor...
Igazgatja a pólóm, és ebben van egyfajta érzékenység, érzékiség... Kerülgethetem a szót, és ha meg sem fogalmazom, azért az agyamban ott virít, vörösen, nagy, ló betűkkel: ez a mozdulat SZEXI, ahogy Marcie is az, és hiába nem akarok rá így gondolni, egyre gyakrabban gondolok rá "úgy"...
Gyors puszit nyomok az arcára, meggondolatlanul, és a mozdulat akkor lassul le, áll le teljesen, amikor csak néhány centire vagyok tőle. Érzékelem, hogy elpirult. Mintha kályhát gyújtottak volna alám, és ebben a pillanatban a sütő is pattan egyet, de nem mozdulok, és összeakad a pillantásunk, filmekben látni ilyet, és tudom, elveszek, ha most megcsókol...
Megteszi. Nem egészen úgy, ahogy a filmekben szokás. Ez a csók nem sóvárgó és nem szenvedélyes, inkább szégyenérzettel tölt el, miután vége van, annyira légies. Egy régi emlék jut eszembe, amikor megjátszottam egy lánynak, hogy mennyire odavagyok érte, és addig fixíroztam a száját, míg ő meg nem csókolt. Az volt ilyen. Az a lány szűz volt, és csak azért csókolt meg, mert én kizsaroltam. (Nem csak a száját adta nekem.) Most éppen így érzem magam. Mint aki kiharcolta magának, hogy megcsókolják.
Rögtön el is húzódik tőlem, és ahogy az ajkába harap, az jut eszembe, basszus, ezt nem akarta. Még ennyit sem akart. Én vagyok a hibás az egészért, és most még ő is szarul érzi majd magát. Amilyen gyorsan csak bírom, én is ellököm magam a pulttól, és azon agyalok, hogy ebből hogyan másszak ki.
Csak éppen semmi nem jut eszembe.
- Valamit... a szobámban felejtettem...- és aztán már minden jön magától- legközelebb az eszem vesztem el. - Ez legalább közel jár a valósághoz, és még nevetni is képes vagyok rajta (magamon). - Szólnál, ha jöhetek enni?
Mosolyt varázsolok az arcomra. Kissé görcsös, kicsit fáj, de ha tovább maradok, elrontok mindent. És otthagyom. Megint magára hagyom, hogy amikor magam után bevágom az ajtót, megcibáljam a saját fürtjeimet. Ezt nem hiszem el! Hogyan teszem ezt jóvá?

Hirtelen nagyon nyomorultul érzem magam. Okkal féltem hát, tudat alatt mindig sejtettem, hogy ez bekövetkezhet. Volt egy gyenge pillanatom, és azt hiszem, Marcie félre értett, vagy ... Nem, nem, egyedül én vagyok a hibás. Elmenekülök a tettem következményei elől, bár most is bohóckodok egy kicsit. Biztosan túl átlátszó, mert utánam jön.
Kopog, de meg sem várja válaszom, benyit. A fal mellett ülök, kezem a hajamban, most egy más módját választottam önmagam büntetéséül. Odalép, a kezemért nyúl, és kihúzza azt a hajamból. Felsóhajtok, túlságosan haragszom most magamra, hogy normális tudjak vele lenni, félek, még az egészet jobban elrontom, ezért inkább nem szólok semmit.
Ő pedig elmondja, amit akar... És talán ez ment meg engem, minket, a barátságunkat. Kedvel. Még mindig kedvel, ezek után is kedvel... de csak kedvel. Nem tudom, örüljek-e vagy sírjak. A hajába túr, kissé mintha zavarban lenne, de nem mondok semmit. Mert mit is érzek? Most kimondhatnám, de nincs fél órája, hogy bebizonyítottam magamnak, nem lenne értelme.
- Én is- bólintok röviden, nyögöm halkan, de ez a legaljasabb válasz. Hiszen ezt bármire mondhattam volna.
Sóhajtva mondja, hogy sajnálja, és egy pillanatig nem kapcsolok, mire is mondja ezt. Sajnálja, hogy megcsókolt? sajnálja, hogy kedvel? Sajnálja, hogy nem érez irántam többet vagy azt sajnálja, hogy én nem? Törhetem rajta a fejem, ha akarom, hiszen most ő hagy magamra. Puhán teszi be maga mögött az ajtót, és hallom, ahogy a saját szobájának ajtaját is becsukja. Újra előveszem a naplót, és százszor írom bele: Kedvel. Kedvel. Kedvel... Aztán hatalmas betűkkel firkálom alá: FELEJTSD EL!
Nem sokkal később arra eszmélek, hogy erőteljes illatok terjengenek a házban... Futva megyek le a lépcsőn, zárom el a gázt, és veszem ki a sütőből a pirosra sült tésztát. Egy villát dugok bele, hogy felmérjem, mekkora a kár, de szerencsére nem túl nagy. A tészta alja ugyan odakozmált, de a javát meg lehet enni. Mentem, ami menthető...

Nagyon jól tudom, hogy a határainkat feszegettem odalent... Ki tudja, mióta van közöttünk egyfajta feszültség, és hiába bolondozunk egymással, időnként nagyon is a felszínre tör, mintha igazságot akarna szolgáltatni magának. És mert az a csók, amit kaptam, nem egészen olyan lett, mint amilyenre vágytam, átestem a ló túloldalára, és már nem akartam az egészet. Az egész elcseszett lenne, mert Marcie nem úgy gondolt rám. Bár tetszem neki, hiszen akkor meg sem csókolt volna.
Nem, az egész dolog nem jó vágányon van, szeretném az egészet meg nem történtté tenni, de ez képtelenség, az idő kerekét még senki nem forgatta vissza. Hiába menekülök el, ő utánam jön, és a beszélgetésünk sem igazán eredményes. Vagy egyikünk sem igazán bátor, hogy az érzelmekről beszélgessünk, vagy valójában nincs semmi, amiről beszélgetni kéne, csak én spiráztam túl magam, talán túlságosan kiéhezett vagyok, vagy hormontúltengéses, vagy a f*szom tudja.
Levezetem a feszültségeimet, mindegy, mennyire fáj a mellkasom, dobol a szívem vagy zúg a vérem. Ezeknek semmi jelentősége nincs, ha a vonzalom nem kölcsönös, nem engedhetem meg magamnak, hogy őrületbe kergessem magam, őt, mindkettőnket. Csak azt tudom, hogy Marcie tabu. Csoda, hogy még beszél velem, talán még a barátja is lehetek. Vagy inkább testvére, azt hiszem, a lányok leginkább így szeretik azokat a fiúkat, akikbe nem szerelmesek...Mindegy. Leszek a testvére...
Kis idő múlva a konyhában a lasagne fölött találkozunk ismét. Úgy beszél, mintha semmi nem történt volna, és egy villával csatlakozik hozzám. Hát, hagyjuk akkor a kettőnk ügyét, tömjünk meg a hasunkat, legalább valami élvezete legyen a percnek.
- Á, csak az alja kapott le. Még csak nem is szenes...- próbálok vigyorogni. - De ezt a tepsit valószínűleg ki kell hajítani...- csóválom lemondóan a fejem. Mindegy. Van belőle másik. Kár vesződni vele.
Marcie hangja nyugodt és kedves, és a mozdulatai is kiegyensúlyozottak, nyoma sincs benne annak, hogy félne vagy tartana tőlem. Ó, bárcsak megölelhetném!
- Igen, azaz nem... Vagyis egyáltalán nem rossz, sőt!- mondom zavartan, és beletúrok a hajamba, mert most teljesen idiótának érzem magam- Nagyon finom, tényleg!
És hogy bizonyítsam a szavaimat, gyorsan lapátolom magamba a tésztát, nem foglalkozom vele, mennyire forró. Kicsit meg is égeti a nyelvem. Fájjon csak. Megérdemlem.
A tészta nagy részét megesszük. A maradékot kimentem egy tányérra és lefedve a pultra teszem. (Melegen semmit nem teszünk a hűtőbe, anyám erre nagyon hárklis.)
- Volna kedved bemenni a központba? Amíg el nem kezdődik a mozi, szétnézhetünk az üzletekben, csavaroghatunk, vagy... Kitalálunk ott valamit... Nos? - Kérdőn nézek rá. Semmi kedvem itthon maradni.
Lenyűgöz a nyugalma, és ezt megint jelnek veszem. Én reagáltam túl, gondoltam többre. Elmosolyodom, mert abban biztos vagyok, a barátja ugyanolyan szívesen vagyok, mint korábban. Ha neki erre van szüksége, hát így lesz. Ezután én is igyekszem úgy nézni rá, mintha a kishúgom vagy a barátom lenne. Talán menni fog. Mennie kell.

Később, csak sokkal később, már az Ameliával való kapcsolatomban szerezett tapasztalatok után döbbentem rá, mekkora lehetőséget hagytam ki akkor a konyhában. Ha Marci légies csókjára csókkal reagáltam volna, talán az egész kapcsolatunk másképp alakul. De én akkor úgy értelmeztem a jeleit, hogy nem akarja folytatni, csak engem nem akart megbántani, és ettől futamodtam meg. Ahogy mondani szokták, ez veszett fejsze nyele, visszaforgatni az idő kerekét már nem lehetséges, úgyhogy... ez a hajó már elment.
Mentem, ami menthető, nem akarom, hogy haragudjon rám, ezért úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Ugyanolyan jó barátja vagyok, mint aki a medencében voltam, akár a testvére, aki mindig meghallgatja, felvidítja, megnevetteti, ha éppen arra van szüksége.
- Nem számít, kérlek, ne csinálj belőle ügyet. Van még ugyanilyen három másik...- anyám tisztában vele, én milyen ügyetlen vagyok a konyhában. Még abban a serpenyőben is képes vagyok leégetni az ételt, ami elvileg erre alkalmatlan. De azért az utóbbi időben fejlődtem egy kicsit...
Falatozás közben a véleményem kérdezi, de látszólag nem hiszi el, amit mondok. Pedig csak félreértett. "Annyira nem lett rossz" mondta ő, és erre hogyan lehet jól válaszolni? Csoda, hogy én sem tudtam?
- Ha leharapod, se mondhatok mást: finom. Ízlik.- Tétova mozdulatot látok, mintha meg akart volna érinteni, de aztán mégsem teszi. Én sem engedek a készetésemnek, hogy megöleljem. Inkább degeszre eszem magam, és megégetem a szám.
Előadom neki a tervemet, ami tulajdonképpen nem lehetne új a számára, hiszen már beszéltünk róla, csak azóta ugye olyan sok minden történt (!), és örülök, hogy lelkesen fogadja. Megnyugtat. Oké, minden rendben lesz. Azaz minden rendben van.
Sorolja, hogy mi mindent szeretne, és ez a vidám lendülete átragad énrám is. A serpenyőt kidobom, a villákat elmosom (Marciét is kiveszem a mosogatógépből), aztán felcaplatok az emeletre, átöltözni.
Nekem könnyebb dolgom van, mint Marcienak. Csak egy nadrág, póló, egy cap, zokni, cipő. Menetre kész vagyok. Pénzt veszek magamhoz, és a motor kulcsait. Gondolom, Marcienak nem lesz kifogása, ha száguldozunk majd egy kicsit.
A lenti nappaliban várok a szőke ciklonomra, belebújok addig egy könyvbe, míg elkészül, de ahogy a lépteit meghallom a lépcsőn, elé megyek, ahogy szoktam, ha közös programunk van, hogy most is megcsodálhassam, milyen gyönyörű...