Mozi & Pláza → Dylan and Marcie

Magam sem értem, hogy lehet, hogy az egyik pillanatban nagyon is jól elvagyunk, a másikban sistereg közöttünk a feszültség. Az egésznek én vagyok az oka, a hülye fejem, hogy provokáltam, hogy kicsikartam belőle azt a... Rögtön megbánom. Mert úgy tűnik, ő az, aki nem akarta. Csak a kedvemben akart járni.
Valahogy túl tesszük magunkat rajta, még meg is ebédelünk, aztán eszembe jut, hogy mi volt a terv reggel, és ezzel hozakodom elő. Ő beleegyezik, és felszalad a szobájába készülődni. Én is valami hasonlót kell, hogy tegyek, a klórtól ragad a hajam, a bőröm... Felszaladok a szobámba a cuccaimért, és a lenti tusolót veszem birtokba, így amikor ő lefelé lépked a lépcsőn, már útra készen várom.
- Kisasszony- hajtom meg magam előtte, és a kezem nyújtom felé. Megint úgy, mintha semmi sem történt volna.
Klasszul néz ki. Tagadhatatlanul szexi, és arra gondolok, milyen szerencsés lesz az a pasi, akit Marcie kiszemel magának. Ebben a lányban sok minden megvan, amit én keresek. Csinos, okos, vicces. Ismét kupán vágom magam, és azon gondolkodom, a barátja vagyok, nem a pasija. Elismerő pillantással mérem végig, füttyentek. Semmi túlzás a gesztusaimban.
Úgy beszéljük meg, hogy gyalog megyünk, nem bánom, mert szép az idő, és Marcie mellett nem akarok deszkázni. Amúgy még a budira is deszkával mennék. Fura, és idegen, hogy nem érhetek hozzá, nem foghatom meg a kezét, vagy nem ölelhetem át a vállát. Legszívesebben ezt tenném, mert nekem ez tűnik természetesnek.
Mintha száz éve lett volna, valószínűleg ő is meg van kavarodva és ezért nem emlékszik rá, mert amikor megkérdezi, mit nézünk, megütközve nézek rá.
- Szemfényvesztők. Vagy már nem akarod megnézni? - ha kimondom, talán eszébe jut, erről áradozott reggel. - Vegyük meg a jegyet, aztán nézelődjünk, csavarogjunk... Belehallgathatunk valamelyik albumba, ha van kedved.
Beérünk a Plázába, és most a keze felé nyúlok. Véletlenül sem szeretném, ha elsodorna mellőle a tömeg, mert bizony sokan vannak. Valami rendezvény lehet? Túl sok az ember. Szokatlanul sok.

Beérünk a Plázába, ahol szokatlan tömeg fogad, így megfogom Marcie kezét, el ne veszítsük egymást.
- Nocsak, melyik pasas tetszik? - nézek rá kérdőn. Pasasokról nem nagyon szoktunk beszélni. Lance volt az első, akiről beszélt. Kíváncsi vagyok az ízlésére. Igazából azt sem értem, az a fiú miért tetszik neki. De majd talán kibeszéljük őt is.
Lényegre törő vagyok, és határozott. Elhatároztuk, hogy mi moziba megyünk, és engem egy plázányi tömeg sem tud visszatartani, ha ezzel Marcie kedvében járhatok. Kivéve, ha... Sóhajtva nézek a lányra. Ő máris csábul. Csupa kíváncsiság, izgalom.
- Nem igazán- nem szeretem a tömeget. Megfojt. A mozival semmi bajom, rákészültem, de ezt a nyüzsit jelenleg a hátam közepére sem kívánom.
Aztán kérlelni kezd, hogy nézzük meg, legalább tudjuk meg, miről van szó, és rábólintok. Legyen az ő akarata szerint. A film úgyis később kezdődik, időnk, mint a tenger, mit veszthetünk? Különben is most én akarok Marcie kedvében járni. Bármit kérne, teljesíteném (ésszerű határok között).
- Na jól van- adom meg magam neki, és most ő húz engem. Nevetve megyek utána. Hihetetlen, pici lány, mekkora erővel képes húzni!
Szól a zene, nem kérdés, hogy mindenkit magával ragad, rugózik a láb, ugrál a tömeg. Semmit nem látni. A színpad túl alacsonyan van. Aztán arra panaszkodik, hogy nem lát semmit, és éppen azon gondolkodom, a nyakamba veszem, amikor táncolni kezd. Mozog keze, lába, talán még a fülcimpája is. Tiszta ritmus az egész lénye, és én elbűvölve figyelem.
Ő meg csak ropja... Öröm nézni, és tapsolok neki, füttyentek is, de meg se hallja, csak táncol. Viszont már nem csak én nézem... Megfordulnak néhányan, és mindannyian tapsolnak neki. Tényleg magával ragadó, amit csinál. És látszik, hogy profi, annyira összhangban van a zenével, videoklippekben sem látok tökéletesebb produkciót. Vigyorgok, mint egy idióta, földbe gyökerezett lábbal. Tapsolok, és közben azon gondolkodom, hogy lehet valakiben ennyi energia?

Beérünk a Plázába, és nagy a tömeg. Késztetésem van rá, hogy megfogjam Marcie kezét, el ne sodródjon tőlem, és a mozi felé kezdek araszolni, de terveimet éppen a kicsi lány keresztezi, aki máris beindul, és arra kíváncsi, milyen rendezvény zajlik, amire ennyien kíváncsiak.
A zene ismerős, szinte biztos, hogy Marcie is erre indult be, mert annak ellenére, hogy nem látunk semmit, ő máris jól érzi magát. Már a nyakamba sem tudom venni, mert táncol. Kezdetben csak a lába jár, de magát megtagadni sosem tudja, így hamarosan olyan műsort lejt, hogy leesik az állam. Nem csak az enyém. Hamarosan eléggé sokan nézik őt ahhoz, hogy ő is észre vegye, és akkor kislányosan bújik hozzám, megkérdezve, mi is történt.
-Ó, semmi- legyintek, majd nevetve folytatom - Bolond vagy? Sikered van, nem hallod? Ez a taps neked szól...- bokszolok bele finoman a vállába, és arra kérem, folytassa- Ne hagyd abba, ne okozz csalódást a népnek!
Eltolom magamtól, és ritmusra csapom össze a tenyerem, hogy ezzel is ösztönözzem. Egy pár srác is noszogatni kezdi, és azt hiszem, ennyi éppen elég Marcienak, hogy újra mozogni kezdjen. egyre többen fordulnak felé, és én büszkén nézek körbe, ahogy a mosolygó, tapsoló srácokat nézem. Sokan kezdenek el táncolni, mozogni.
- Fel kéne menned a színpadra, hogy mindenki lásson!- mondja valaki, és én kérdőn nézek Marciera, vajon ő mit szól ehhez. Tudom, hogy nincs megilletődve a színpadtól, a fellépéstől, a táncolástól. Ez az ő terepe, mondhatnám, a szerelme.
- Menj! Menj, ha van kedved!- biztatom.
Most megint eltűnnek a gondjaink, jó barátok vagyunk. Úgy örülök a sikerének, mintha a sajátom lenne. Szeretem ilyen vidámnak és önfeledtnek látni. Támogatom, bármi legyen is a szándéka.

Addig nincs baj, amíg Marcie elvan magának. Mert amikor észreveszi, hogy mások is élvezik a műsort, amit lejt, szégyenlős kislánnyá válik. Ezzel ugyancsak meglep, úgy tudtam, imád táncolni, szerepelni, és színpad sem idegen tőle. Oké, ez egy másik közeg, nem a saját csapatában van, nem az ismerősei között... Bár itt vagyok én (és menedékként ki is használ), mégsem vagyok elég jó ahhoz, hogy bizalmat nyerjen belőlem.
Hiába próbálom kinyitni a szemét, az a taps neki szólt, és ezeknek az embereknek nagyon is tetszett, amit csinált, ő mintha most ébredt volna a száz éves Csipkerózsika álomból, úgy tesz, mintha nem értene semmit. Furcsán nézek rá, mert nem értem most őt, de erőszakot nem fogok tenni rajta.
Buta kifogásokat hoz, és még mindig hozzám bújik, aztán kissé ellentmondásba keveredik magával.
- Hey, Baby, te is tudod, hogy nekem két bal lábam van. Ráadásul fából. Mindkettő.- Nézhet rám akárhogy, annál nagyobb égést nem látna a föld egész életében, mint amit én produkálnék.
Szeretném, ha ő jól érezné magát, és bármi mást kérne, azt hiszem, azonnal teljesíteném, de a tánc... nem az én műfajom. Szembe fordítom magammal, és úgy nézek rá. Látom, ahogy gyűrögeti a felsőjét, és nem értem, miért van zavarban. Az álla alá dugom az ujjaimat és úgy emelem fel a fejét, hogy rám figyeljen.
- Ha táncolni van kedved, táncolj! Mozi lesz holnap is, holnapután is. Menj..., menj fel arra a színpadra, és én leszek a leglelkesebb rajongód az első sorban...
Ha kell, kézen fogva húzom oda. Tudom, hogy csak egy hajszál választja el, hogy felmenjen a színpadra, és kitörjön belőle az az ösztön lény, amit annyira csodálok benne, de erről neki kell döntenie. Ha még mindig a filmet akarja megnézni, hát veszünk jegyet. Csak azt akarom, hogy ő érezze magát jól.

Marcie annyira ösztönös, hogy az imádnivaló. Ha zenét hall, mindig táncolni kezd. Most is ez történik. Hiába terveztük el, hogy moziba megyünk, a zenétől bepörög, és máris arra húz, és perceken belül már jár keze-lába. Mégis csodálkozik, hogy megnézik őt. Én meg mintha a falnak beszélnék, mert nem igazán hiszi el, hogy jól csinálja (sem nekem, sem a többieknek). Pedig én érzem.. tudom!... , hogy legszívesebben táncolna, mindegy, mennyien látják.
Az alkuja nem tetszik. Én tudvalevő béna vagyok. Lassúzni is csak azért tudok, mert LASSÚ, és mert nem okoz problémát csoszogni. Mert nálam a lassúzás ezzel jelent egyet. De hagyjuk. Lelkesen támogatom Marciet, mert szeretem, de a színpadra nem akarok felmenni. Azt mondja, nem vagyok rossz, de én ismerem a képességeimet.
Csakhogy erőt gyűjthessen belőlem, és tudja, hogy nem a levegőbe beszélek, amikor a képességeitől olvadozok, komolyan beszélek hozzá, és ezt pont az a gesztus erősíti meg, amikor az álla alá nyúlok, hogy a szemeimbe nézzen.
Megint alkudozik, hogy menjek fel vele a színpadra, és azt hiszem, hízeleg is, mert olyan dolgokat mond, ami veszettül jól esik, és én anélkül bólintok az ajánlatára, hogy végiggondolnám. Már nevetve húz a színpad felé (előttünk szinte szétválik a tömeg), amikor visszajátszom, mit is mondott. "Megnyugtatna a jelenléted, és mernék az lenni, aki igazából vagyok. Melletted tudok igazán önmagam lenni..."
Ettől kissé zavarba jövök. Leblokkol az agyam, nem is tudok gondolkodni, így gond nélkül cipel fel a színpadra. Mintha szamár lennék, kötélen... És máris folytatódik a zene, legalábbis eljut az agyamig, látom, hogy Marcie nekilendül, én meg, ahogy ígértem, tapsolni kezdek, és füttyentek... És aztán annyira elkap az a hév, az energia, vagy nem tudom, micsoda, hogy én is mozogni kezdek...


(ne röhögd magad halálra!)

Elfeledve a mozit, és azt is, amit az előbb mondott nekem, feljutunk a színpadra, és ahogy mozogni kezd, átragad rám a szenvedélye. Néhányan még feljönnek, bátorságot kapva Marcietól. Eddig miért nem táncolt idefent senki? És odalent? Most szinte mindenki mozog...
Bármennyire vagyok béna, igyekszem én is mozogni. A magam módján, de táncolok. Azon imádkozom, senki ne lásson a haverok közül, különben közröhej tárgya leszek. Tisztában vagyok a képességeimmel. Köztudottan antifenomén vagyok, ami a táncot illeti. De Marcie csodálatos, és nem hagyhatom egyedül. Egy barátnak ez a dolga, nem?
Lelkesít, hogy mindenhonnan tapsot és sikongatást hallok, bár tudom, hogy nem nekem szól. Produkálom most már én is magam, kicsit rájátszva a dologra, az sem számít, ha dilisnek tűnök. Tekergetem a csípőm, utánozva Marciet. Biztos, hogy nekem nem áll olyan jól, mint neki, de semmi gáz. Jól érzem magam. Vigyorgok, mint egy jól lakott napközis. Én magam sem hiszem el, hogy ezt csinálom!
Ki tudja, mennyi idő telik így el, én nem számolom, amikor arra leszek figyelmes, hogy erősödik a tapsvihar. Marciera pillantok, éppen spárgázik, aztán felpattan és meghajol, a taps pedig ovációba fordul. Marcie hozzám lép, én levegőért kapkodok, ő vigyorog. Megölel. Nem tudok mást tenni, átölelem én is, nedves bőrét érzem a tenyerem alatt, ahogy a derekára kulcsolom a kezem. Érzem, hogy dobol a szíve a mellkasomnak feszülve. Fura érzés, és legszívesebben belefúrnám az orrom a hajába, de... Észhez térek.
Mintha a lámpát oltották volna fel, és ezzel véget is ér az álom. Elengedem a derekát, mert az érintés túl intimnek tűnik, pláne ennyi ember előtt, és ezt nem tehetem. Inkább a keze után nyúlok.
- Ha valaki remek volt, az te voltál- mondom neki, aztán megpuszilom a kezét, és megkérdezem- Van még kedved a mozihoz?
Nem tudnék most kettesben lenni és komolyabban beszélgetni vele. Inkább kapaszkodó kell, valami, ami eltereli ismét a figyelmem. Kezdek megőrülni. Akarok vele lenni, és mégsem. Túl sok veszélyt jelent rám nézve ennek a lánynak a közelsége, mégsem lennék képes teljesen elszakadni tőle. Ha eddig képes voltam uralkodni magamon, ezután is sikerülni fog. Tudom, hogy képes vagyok rá.

Jónéhány percet a színpadon töltünk. Marcie van a középpontban, mindenki lenyűgözve és ámulattal figyeli, ahogy tekergeti magát. Én képtelen vagyok ilyen mozdulatokra. De Marcie vonzereje olyan erős, hogy hamarosan kisebb csoport táncol már a színpadon, így amikor mi lelépünk, a buli folytatódik.
Egy pillanatra megint a karjaim között tartom, közvetlenül érzem felhevültségét, örömét, ziháló lélegzetét. Simítás a kézfejemen, mint egy köszönet... Vészcsengő a fejemben, villanyfény az agyamban, és a pillanatnak vége, a barátja vagyok, a lakótársa... Neki egy srác segít lemenni a színpadról, én egyedül mászok le. Hogy most miért nem a lépcsőt használtuk? Hát tudom én?
- Hova lett a hajdíszed? Megkeressük?- nem vettem észre, mikor repült le a fejéről. De ha kéri, felkutatom érte az egész Plázát.
De aztán megállapodunk, hogy az egész jó muri volt, és legalább mozgásra késztettünk (inkább ő) néhány embert. Mi viszont elosonunk a mozi irányába.
-Elfáradtál? Gyere, karolj belém, majd tartalak- ajánlom fel segítőkészen, nem szeretném, ha összeesne, vagy ilyesmi. Én is átnyalábolom. Nem is lesz rossz az a mozi. Ülünk, pihenünk, higgadunk. Mindegyik kell.
Dave Franco nevének említésére észrevétlenül forgatom a szemem. Ki a franc az? Még csak a nevét sem hallottam ezelőtt soha. Vajon mi van benne, ami miatt Marcieből ezt a reakciót váltja ki? Ez is valami őrület a csajoknál, kibe nem tudnak szerelmesek lenni. Szerelmesek, na persze. Hülyeség az egész. Egy szerep, egy cuki pofa... Elég ennyi? Franc, franc, franc! Dühös vagyok, de aztán az egész elpárolog. Ha ilyen hülyeségek miatt idegesítem magam, én magam is hülye vagyok.
- Nekem mindegy, Marcie. Mindenevő vagyok. És mindenivó. - Ha filmet nézek, amúgy sem az számít, mit tömök éppen a számba. Nagy valószínűséggel a fűrészport is megenném, fel se tűnne...- Legyen mindhárom. És kóla. Neked?
Ha már mindennel feltankoltunk, bemegyünk a moziba. Lényegesen hűvösebb van a légkondicionálónak köszönhetően, mint az előbb, a tömegben.
- Fázol? Odaadjam az ingem, belebújsz? - kérdem, mert érzésem szerint az imént Marciet kirázta a hideg. Megborzongott, az bizonyos.

Nagy hevességében, vagy valamelyik mozdulatsornál Marcie elhagyta a fejére rakott virágkoszorúját. Ez csak akkor tűnik fel, amikor kettesben álldogálunk, nem sokkal a spárgája után. Felajánlom neki, hogy keressük meg, de nem igazán számít neki, inkább a másik ötletem ragadja meg. Konkrétan az eredeti terv, hogy menjünk moziba.
Még mindig piheg, talán kifáradt, rá is kérdezek. Megrémít a gondolat, hogy megsérülhetett, bár nem sántikál. Felajánlom a karomat, és ő belém karol. Gond nélkül jutunk el a moziig, megbeszéljük, mit eszünk, mit iszunk, és beülünk a terembe. Még engem is megcsap a terem hűvössége, pedig lényegesen több ruhadarab van rajtam, mint Marcien. Most jöttünk egy tomboló tömegből, ráadásul hosszú perceken át folyamatosan mozgott, nem csoda, hogy fázik.
- Hé, ne hülyéskedj már, rajtam póló is van- nem érdekel, hogy elutasított, már veszem is le az ingem- Tessék belebújni!- mondom ellentmondást nem tűrően. Ha nagyon makacskodna, vannak még módszereim, nem szeretném azonban ezeket rajta alkalmazni. Megvárom, hogy belebújjon az ingembe, jobb, mint a semmi. És ha még ez sem lenne elég, átölelem a vállát (ha hagyja).
- Gyere közelebb, nekem szinte melegem van- ha így tesz, átdörzsölgetem a karját. Az ingem elég jól tartotta a testem melegét, talán ennyi elég, hogy megszűnjön a vacogása. Az jár a fejemben, rossz ötlet volt-e hideg üdítőt venni. Mit lehet venni itt a közelben, ami meleg?
-Hozzak neked forró csokit? - talán az is segítene. Belülről is átmelegítené. Bár lehetséges, túllihegem az egészet, és néhány percen belül alkalmazkodunk a klímához. Mindegy, az ingem csak maradjon rajta. Ártani nem árthat.

A mozi hőmérséklete bizony sokkal hűvösebb az iménti forró hangulathoz képest. Marcie amúgy sincs túlöltözve, ezért rá parancsolom az ingemet, amit először nem akar elfogadni. Végül hallgat rám, és kiegészítésképpen átkarolom, mert nem húzódik el. Dörzsölgetem a felkarját, hogy hamarabb átmelegedjen.
Ő megköszöni, én meg úgy érzem, most kell visszavonulni. vajon nem ezt akarja sugallni Marcie is? Nagyon diplomatikus tud lenni, és úgy hiszem, nem is akarna megbántani, vagy megsérteni, ezért egészen kifinomult módját választja az elhatárolódásnak. A köszönet éppen ilyen. Köszönöm, elég volt, ne többet... Rám néz, a perifériámon látom, de én ezt most nem tudom viszonozni. Talán kísértésbe esnék, hogy megcsókoljam, talán nem, kár erről gondolkodni. Most az számít, hogy lerázott.
Viszont nem szeretném, ha emiatt kényelmetlenül érezné magát. Talán ezért volt az a tekintet, amit futólag elkaptam. Vagy ezért bohóckodik már megint. Mintha nevetéssel mindent meg lehetne oldani. Talán.
Ki kell találnom valamit, és a forró csoki ötlete kapóra jön, hogy mozgolódjak egy kicsit, mintha csak a pénztárcámat keresném. De az ötletem negálja. Inkább arra hívja fel a figyelmem, hogy egy vörös lány az ő virágkoszorújával a fején tipegett be a moziba. kedvesen beszél a dologról, nem úgy, mintha irigykedne, és emiatt nagyon imponál nekem.
- Valóban jól áll a hajában...- bólintok rá, de nem igazán foglalkozom a lánnyal ezután. Azon kezdek nevetni, hogy én hogyan festettem volna hazafelé, ha Marcie megvalósítja a tervét. Már szinte örülök, hogy elhagytuk azt a díszt. Rajtam biztos ciki lett volna. Marcie a hajamat babrálja, de ez nem zavar. Számtalanszor mondta már, hogy szereti a hajamat, én meg vagyok olyan kedves, hogy megengedem neki, birizgálja kedvére.
- Jobban vagy már? Nem fázol?- kérdezem a kis csodabogaramtól.
Sötét lesz a teremben, ordítani kezd a zene. Reklámblokk, filmbemutatók, majd a film... Csendesen eszegetünk, iszunk, súgunk össze egy-egy érdekesebb jelenet kapcsán. Megnézem magamnak azt a színészt, akitől Marcie olvadozik, és nem értem az egészet, aztán úgy könyvelem el, csak féltékeny vagyok. Amúgy is pasiból vagyok, nem nőből, miért is tetszene egy színész nekem?
Aztán elkap a gépszíj, a film lendülete, eseményei. Már nem a színészre figyelek, hanem a sztorira, és nem csalódom, Marcie ötlete most is remeknek bizonyult. Tökéletes filmet választott a kikapcsolódáshoz. Feloldódtam.

//Mivel a filmet nem láttam, a részletekbe talán ne menjünk bele. De ha van egy részlet, ami a te szemszögedből fontos lehet, kijátszhatjuk. Ugorhatunk az időben is, ahogy neked tetszik, kisebbet-nagyobbat, igényed szerint. //

Látványos film, még azt is mondhatnám, izgalmas, bár lehet rá számítani, hogy egy-egy jelenetnek mi lesz a végkifejlete. Mindegy, a lényeg, hogy a színészről, aki Marcinak tetszik elterelődik a figyelmem. Leköt a film. Szinte mindent elpusztítunk, csak néhány korty üdítő lötyög a poharam alján, amikor feloltják a villanyt, kihörpintem azt is a szívószálam segítségével, aztán segítek Marcienak összeszedni a papírzacskókat, hogy ne hagyjunk mocskot magunk után.
Tulajdonképpen jól érzem magam. Lehiggadtam, vagy csak nem érzem azt a pattogó feszültséget a fejemben, mint a film kezdetén. Már arra sem emlékszem, az vajon mitől volt, de nem is akarom visszaidézni. Láthatóan Marcie is jó hangulatban van, és nem akarom elrontani.
Bármilyen rendezvény volt kora délután, annak már vége, a tömegnek nyoma sincs, a szokásos halk zene, és reklámok szólnak a hangosbemondón. Marcie kérdése pedig nem ér váratlanul. Én is ezen törtem a fejem.
- Semmi kedvem hazamenni...- csóválom meg a fejem. És amikor előjön a haverokkal, még jobban rázom a fejem- Hozzájuk még kevesebb kedvem van.A haverokkal nem nagyon tartom a kapcsolatot. amióta nem járok csajozós bulikba, fatökű lettem a szemükben, nem is félnek ezt a szemembe vágni, minden egyes alkalommal, amikor találkozunk. Először bosszantott, aztán velük röhögtem, de már unom. Unom a témát, unom a pajzán vicceket és sztorikat a nőkről, akiket állítólag megdöntöttek. Szégyellem magam, hogy valaha én is közéjük tartoztam. De ezt nem mondanám el Marcienak. Egyszerűen csak nem akarok velük lenni, és kész. Míg a fejemet töröm, mit is csinálhatnánk, ő kidobja a szemeteket a kukába, aztán érdeklődve néz rám.
- Induljunk el valamerre, aztán meglátjuk, mi lesz...- vonom fel a vállam. Fogalmam sincs. Automatikusan fogom meg a kezét, és indulok el vele, bele az éjszakába. Ahogy kiérünk az épóletből, megcsap a friss levegő illata. A szél, ami a hajamat borzolja, ihletet hoz magával, úgy ölel körbe, mint egy selyemsál.
- Oké, kitalálom, hogy hova menjünk, csak egyvalamiben segíts: csendes hely legyen vagy hangos? Magányra vágysz inkább vagy társaságra? - csilloghatnak a szemeim, mert több ötletem is lett hirtelen. Szinte ugrándozom. Érzem, hogy ficánkolok, nyughatatlan vagyok. Megint előtör belőlem a játékos kissrác, akit minden hülyeségre rá lehet venni.

A mozinak vége, és azt hiszem, mindketten túl feldobottak vagyunk ahhoz, hogy hazamenjünk lustálkodni. Nekem a haverokhoz sincs kedvem, hiába hiszi Marcie. Egyáltalán eszembe sem jutottak az utóbbi időben. Állandóan csak cseszegetnek az elhatározásom miatt, hogy komolyodni szeretnék. Bakker, kinőttem már a tinikorból, nem szólhat minden csak a bulikról, meg a lányokról!
Igazi ötletem nincs, és Marcie sem túl határozott, így csak elindulunk. Fogom a kezét, ez így most nagyon természetesnek tűnik, és azt hiszem, neki sincs ellene kifogása, mert nem húzódik el. Megkérdezem azonban, mire vágyik jobban, társaságra, zenére, vagy inkább magányra, csendre, és úgy tűnik, inkább az utóbbi dolog érdekli. Mintha tömegből elég lett volna neki mára. Pedig, Istenemre mondom, nagyon élvezte azt a táncot! Ha nem így lett volna, én sem tudtam volna azt csinálni... Még most is ég a képem, milyen béna voltam. Tudom, hogy az vagyok, egyszerűen...Két bal láb az két bal láb, na. Minek magyarázzam?
Kellemes meleg az este, lágy szél fújdogál. Sétálunk a sugárúton, a filmről csevegünk, és közben gondolkodom, merre is mehetnénk. Mit lehet még ilyenkor csinálni, ami érdekes, de nincsenek ott sokan? A közelben van a vidámpark, de az egyik feltételnek sem felel meg. Mellette van a játékterem, de ott megint csak sokan lehetnek ilyenkor. Ha már csendes hely...
Az egyik utcán szó nélkül fordulok le vele balra. Nem tudom, Marcie ismeri-e ezt a helyet, mi anno a srácokkal fedeztük fel, teljesen véletlenül. Nem tudom, hogy ki és mikor csinálta, de a park közelében, az egyik fa koronája egy apró kis zugot rejt. Már a megközelítése is kalandos, hiszen csak egy másik fáról lehet megközelíteni, de nem túl bonyolult, ha ismered a trükköt. Marcienak nem okozhat gondot a fára mászás. Nem tétovázom sokat, a dolgot eldöntöttem.
A sétánkat felváltja a sietés. Akaratlanul szedem jobban a lábam, húzva magammal a lányt, és aztán már futok. Nem tudom, miért futok, talán szeretnék minél hamarabb ott lenni, és megmutatni Marcienak is a béke szigetét. Én így neveztem el. És bár nagyon régen jártam ott, remélem, még megvan.
- Gyere, ez tetszeni fog!- mosolygok rá, és futok vele tovább, el nem engedve a kezét. Megállok, és elakad a lélegzetem, amikor megközelítjük a helyet. Nem akarok hinni a szememnek. A fának, így a rejtet zugnak is, hűlt helye. Csak a fa csonkja maradt meg emlékként, hogy ott valaha egy fa állt. De nem csak ez járt így, hanem a közelben számos másik is. Miért vágták ki ezeket? És mikor? Ki tudja... Csalódott vagyok.
- Ezt nem hiszem el...- árulkodnak érzelmemről szavaim is.