Északi tó

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az emberek ösztöneiben van a pusztítás utáni vágy. A történelem is erről mutat tanúbizonyságot: amikor, valaki felfedezett valami új földet, rátette a mocskos kezét és kénye – kedve szerint alakította át, semmit sem figyelembe véve, csak azt, hogy Ő mit akar. Ha viszont valaki más is igényt „nyújt” ugyanarra a területre, akkor egy fokozattal feljebb kapcsol a brutalitásban, és a változatosság kedvéért mindent figyelmen kívül hagyva, a legmocskosabb módszereket bevetve elintézi, hogy ne legyen kedven bárkinek is megszerezni, azt, amit Ő tulajdonított el.
Micsoda szerencse, hogy az utóbbira még nincs a három világ között példa, bár, az elsőre – a rombolási ösztönre annál inkább… Oké, aláírom, hogy az ösztöneinket nem szabad elfojtani, mert ha egyszerre tör ki az emberből az sokkal rosszabb, de akkor legalább igyekezzünk másokra is tekintettel lenni ha pont a pusztításról van szó. Vagy legalább maradjon a saját világán belül a rombolás! Például, vegyük pont ezt a helyet, ahol vagyok, a Gammát: valóságos paradicsom! Pláne a másik két világhoz képest. Aki Alphából vagy Bétából ide jön, az általában el van ragadtatva az itteni nyugalomtól, és élvezi, hogy hátra hagyhatja a rohanást és egy kicsit kikapcsolhat. De nem, valami okostojásnak – lefogadom, hogy valami vezető pozícióban lévő politikusnak – a fejéből kipattant, hogy ez így nem jó, és akkor alakítsuk át a másik két világot! Hogyan? Békés módszerekkel?! Ugyan már! Pusztítsunk! Hiszen ez az, amit az ösztön diktál…
Tegnap érkeztem ide. Nem sokkal azután, hogy átléptem a kapun megremegett a lábam alatt a talaj. Nem sokára ki is derült: megmagyarázhatatlan módon egy nagyobb épületkomplexum a földdel lett egyenlő… már megint. ~Na vajon ehhez is kinek van köze?~ Mellesleg az itteniek sem tudnak semmit a másik két világról, pedig joguk van (pontosabban mindenkinek joga van) tudni arról, hogy nincsenek egyedül a világon. Persze, ez biztos okozna némi káoszt, de az is pánikhoz vezet, viszont utóbbi a tudatlanságban gyökerezik, és az, véleményem szerint még veszélyesebb. Na mindegy, nem az én dolgom a világ megváltása…
Szokásommal ellentétben az első utam nem a strandra vezetett. A tegnapi baleset miatt inkább egyből elfoglaltam a szállásomat és nem mozdultam ki onnan. Ma reggel pedig a túrázáshoz akadt kedvem, így a reggeli után neki is iramodtam a hegyeknek.
A meleg idő miatt választottam rövid darabokat, amik így utólag meggondolva nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt. Egy - két kiálló ág egy kissé megkarcolta a lábamat, karomat, de ennél nagyobb bajom sose legyen.
Tekintve, hogy órát most nem hoztam magammal, meg sem tudom saccolni, hogy mennyi ideje kapaszkodok fel egyre magasabbra, mikor is megcsap a tavak környékére jellemző hűs levegő. Nem is olyan sokára már szembe is találom magamat a tavakkal. Az elém táruló látvány miatt szabályszerűen leesik az állam. ~Meghaltam és ez a Paradicsom!~ Ez a gondolat fut át először az agyamon, mikor látom a sok zöldellő fát, az azúrkék tavakat és a színes virágokat. A tóhoz sétálok, letérdelek, s beledugom a kezemet. A víz hűs és tiszta. Ledobom magam mellé a táskámat, és előveszem a már kiürült kulacsomat, hogy megtölthessem. Azzal végezve ismét kutakodni kezdek a táskámban. Most egy fényképezőképet veszek elő. Maga a szerkezet az Alphából való, ergo igen jó képeket csinál valamint nem lenne szerencsés ha egy hétköznapi helybéli meglátná, vagy még rosszabb: egy ügynök. De itt nincs senki! Így nyugodtan csinálom a képeket.
Azonban egyszer csak az erdő felől egy reccsenést hallok, ettől megijedve gyorsan bevágom a helyére a kütyüt majd a hang felé fordulok. Az erdő szélén egy emberi alak körvonala rajzolódik ki. Szépen lassan felállok, de a tekintetemet nem fordítom el onnan.
- Ööö... Hello! - mondom hangosan és lassan. ~Vajon mennyit láthatott? És mekkora kalamajkából kell kibeszélnem majd magamat?~

öltözék