Folyosó

Késő délután. Vizsgaidőszak vége felé. Ilyenkor már soha sincs tömeg az egyetemen. Egészen más ilyenkor maga az épület is. Mikor belépek ide, olyan, mintha egy nagy bestia szájába sétálnék. A nagy üres folyosók így olyan ijesztően hatnak. Valahogy, mintha a szörny, amiben vagyok, fel akarna falni, megemészteni, és mindeközben a hatalmasságával megijeszteni. Ez a könyvbe illő hasonlat még nekem is tetszett. Borús idő lévén, a folyosók egyike sem úszott a fényben. Némi világítással próbálták kiegészíteni a szegényes fényt odabent. A padló szinte mindig tükörfényesen csillogott, mintha éppen abban a percben mosták volna fel a takarítógépek. Ha magas sarkút vettem fel suliba, mindig félő volt, hogy el fogok esni. Nem volt csúszós, a látszattal ellentétben. De ahogy ránéztem, valahogy mindig elhittem, amit láttatni akar velem. A mondhatni új élet csodái már csak ilyenek. Ma már nem volt több dolgom itt. Túl vagyok még egy vizsgán. Sosem gondolok arra utána, hogyan is sikerült. Csupán összezavarom magam vele, kételkedni kezdek abban, hogy valóban mindent a legjobb tudásom szerint írtam le vagy sem. Felesleges agytépés az egész. Helyette inkább csak kiürítem az agyam és lazítok. Ezt tettem most is. Csak álltam a folyosó majdnem közepén és az egyik ablakból bámultam a város látható részét. A negyedik emelet tökéletes volt erre. Úgy zsongott odakint a nagyváros, mintha csak muszáj lett volna. Mindenki ment a maga kis útjára, téve, azt amit kell. Igazi kis hangyabolynak tűnt, bár nem is voltam olyan magasan. Úgy éreztem, órákig tudnám nézni ezt. Szememmel néha követve ezt-azt, egészen addig csinálva ezt, míg be nem zárják az épületet, engem kitessékelve onnan. A "csodás" kamerarendszernek köszönhetően, még csak elbújni sem tudtam volna idebent. Valamelyik aprócska szem úgyis észre venne... Álltam ott, és álltam. Figyeltem némán, a táskán vállpántját szorongatva. Ostoba dolog, de mégis csak elszórakoztatott. Ahogy egészen lassan enyhén szürkülni kezdett az ég, ideje volt már indulnom. Két nap múlva ismét egy vizsgalap felett fogok ülni, két emelettel lejjebb, úgyhogy ideje volt kicsit átvenni a dolgokat, hogy valamennyire képben legyek és még jó jegyet is szerezzek. Amire a mai után valljuk be, nem igazán sok az esély. Hatalmas és elég tragikusnak hangzó sóhajtás után lassan megfordultam, viszont abban a pillanatban rám tört a frász. Csupán egy hajszál választott el attól, hogy ott helyben kapjak szívrohamot. Ijedtemben egy kisebbet sikoltottam, ami a folyosón visszhangozva sokkal hangosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt… Nézzük, szépen sorjában. Először is hajlamos voltam megijedni egy csomó hirtelen dologtól. Másodszor is pedig, miért ne ijednék meg, mikor vagy én voltam annyira bamba, hogy nem vettem észre az illetőt vagy ő lopózott úgy ide, mindössze két méteres távolságra tőlem, hogy még csak ne is halljam. Az emberek nem szokták csak úgy egymást ijesztgetni, pláne egy korombeli és méretű fiatal lányt. Aztán pedig ott volt maga a kínos tény, hogy egy olyan ember állt előttem, akivel azelőtt még egy szót sem váltottam, soha. Aki még csak egy papírzsepit sem kért tőlem, azt sem kérdezte meg egyszer sem, mennyi az idő vagy csak azt, hogy nem-e tudom merre van ez vagy az a hely. Ez a személy történetesen az volt, akiért, Istenemre mondom, teljesen oda voltam. Dylan Prince Rosso, teljes életnagyságban, rám nézve. Nem el mellettem, észre sem véve, pontosan rám. Elképedésem éreztem, hogy azon nyomban kiül az arcomra és iszonyú buta képet vágok. Akárhányszor elképzeltem a pillanatot, és túlságosan pánikba estem volna, csupán észhez tértem és eltereltem a gondolataimat. Most megvolt ugyan a kellő pánik, de hacsak lélekszakadva nem rohanok el innen, akkor ez alól most nem bújhatok ki…

Rei & Dylan

Dühös vagyok. Dühös, de nem másra, mind inkább magamra. Ez  volt az, amit mindenképp el akartam kerülni a tanulmányaim során… Én csupán igyekezni akartam, hogy sok tanulással jussak el ugyanoda, mint a többiek, onnan pedig - őket lehagyva -  még tovább. Egyszerűen hangzik. Mindig is annak hangzott. Talán még a kivitelezése sem olyan bonyolult. Pláne, hiszen arról tanultam, amit szeretek. Ez nem csak egy tudomány, amivel igyekszem birkózni az évek során, újabb és újabb menteken tovább jutva. Ez a hobbim, ez valami olyan, amit szívesen csinálok akkor is, ha ki akarok kapcsolódni vagy csak mert olyan kedvem van. Könnyedén kéne mennie. Nem… nem is azzal van a baj, hogy nehéz lenne. Inkább az, hogy nem törekszem annyira az egyensúly megtartására suli és a foci között. Ezt még az elején megfogadtam, most valahogy mégis elcsúsztam a vizsgákra. A legrosszabb pedig, hogy tudtam, ez fog történni. Halogattam, hagytam a fenébe és ez lett belőle… mászkálhatók a beadandókkal a tanárok után. Ezt pedig folyamatos éjszakázások, kritikus kávéfogyasztás és az idővel való versenyfutás előzi meg. Csodálatos, azt kell hogy mondjam, minden iróniával. Ennél pedig lehet rosszabb is. Amit tényleg szerettem volna elkerülni, az pedig az, hogy a tanárok kivételezzenek velem – vagy épp pikkeljenek rám – csak mert… Miért is? Nem azért mert híres vagyok. Inkább ismert, vagy csak nem épp ismeretlen a focit nézők körében. Hagyjuk is, a lényeg ugyanaz. A vizsgaidőpontokból már majdnem kifogytam, jegyem sincs még mindenből. A tanárok fele pedig mégis haladékot adott, egy másik lehetőséget arra, hogy vizsgázzak. Kínosnak éreztem, na. Nem szerettem volna, ha a nevem miatt, kivételeznek velem. Most pedig, el kellett viselnem minden zokszó nélkül, ha ezt a félévet sikeresen akartam zárni.
Momentán épp a mérés jegyzőkönyvvel rohangáltam fel alá, a leadási határidő után 4 nappal. Mr. Crosby a csapatunk egyik teljesen megszállott szurkolója. Sajnos. Ezt gondolom, még ha ez most előnyömre is válik. Mr. Crosby már rég nincs a városban, lezárta a vizsgáit. Aki átment nála, az átment, aki nem az, hát, nos az majd próbálkozik jövőre. A múltkori e-mailje szerint a nejénél le tudom adni a szépen kidolgozott jegyzőkönyvem. Ő majd eljuttatja neki. Ezzel csupán annyi volt a bökkentő, hogy a felesége a BTK-n tanít, én pedig marhára nem vagyok járatos ebben az épületben. Már, mikor beléptem ide, idegen volt számomra. Teljesen más a felépítése, mint a mi épületünké. Valahogy kevésbé logikus. A portás pasas elég jó fejnek tűnt, a maga hatvan évével. Felirányított az emeletre, aztán volt valami balra, meg jobbra, megint fel, és itt elvesztettem a fonalat. De valahogy hatékonyabbnak láttam, ha inkább magam indulok megkeresni Mrs. Crosby levélszekrényét. A könnyed lépcsőmászás és eddigi eredménytelen kutatás után valahogy mégis rossz döntésnek bizonyult az előbbi. Semmi kedvem nem volt itt a kivételezett jegyzőkönyvemmel tovább itt korzózni, így eldöntöttem, az első legközelebb meglátott embert megkérdezem. A gondolat megfogalmazódása után máris megpillantottam a célszemélyt. Kevés a valószínűsége, hogy ő sem ezen a karon tanul, úgyhogy, gondoltam mindenképp megéri próbálkozni. Kissé szapora, de csendes léptekkel közeledtem felé, elvégre a türelmetlenségem ellenére mégsem akartam lerohanni. Ahogy közelebb értem hozzá, lassítottam, míg nem az egészen lassú utolsó léptek után megálltam közvetlen mögötte. Egy alacsony, hosszú sötét hajú lány volt az. Szinte katatón állapotban bámult kifelé az ablakon, lefelé a városra. Még csak észre sem vett, azt sem, hogy ott állok. Valahogy azonban mégis muszáj volt megszólítanom, elvégre a dolog mégis fontos. Ahogy felemeltem a kezem, hogy megérintsem a vállát, egy egészen hirtelen és mondhatom váratlanul fordult meg. Eskü, nem akartam rá hozni a frászt, de úgy tűnik sikerült anélkül is. Az erőtlen, de ijedt sikolya kissé megmosolyogtatott. A lány ázsiai. Nagy sötét szemeivel igencsak meglepetten meredt rám. Egek! Ugye nem? Ugye nem kezd bele, a „nem te vagy az a focista a tv-ből?” című már igencsak irritáló csaj-szövegbe?! De, biztosan… Marhára nincs humorom ehhez, nem adok autogramot és nincs közös fotó sem.  Talán egy kerek percig is nézegethettük egymást, mire leesett, hogy tulajdonképpen mit is keresek a háta mögött és mi a fenéért is jöttem ide hozzá egyáltalán. Nyeltem egyet, majd némileg félre téve az általánosítást a csajokat illetően, kissé mogorván megszólaltam:
-Öhm. én, Mrs. Crosby levélszekrényét keresem. Esetleg meg tudnád mutatni, hogy merre találom?
A kérdés kissé modortalanra sikerült, nélkülözve minden hanglejtést és szünetet a mondatok közt. Ez van. Sietek. Nem vagyok sem épp kipihent, sem pedig épp jó kedvemben, úgyhogy essünk túl rajta, mutasson egy irányt, ha kell mondjon pár szót, lehetőleg ne hasonlóan bonyolultan, mint a portás fószer, én megköszönöm, tovább állok, és kész is. Csupán ennyit szerettem volna, de valahogy mégis olyan érzésem támadt, hogy túlzásba vittem, a kemény, és öntelt hírességpalánta szerepét…