Városszéli sétány

Az a személy, aki kitalálta azon mondást, ami úgy hangzik, hogy: Mindenütt jobb, de a legjobb otthon – az nem élte át azt a helyzetet, amiben én vagyok. És itt most nem arra gondolok, hogy nekem három hatalmas világban csak egy otthont mondhatok magaménak (némi túlzással). Hanem arra gondolok, hogy miért lenne jobb otthon, mint máshol? Hiszen otthon össze vagyok zárva azzal az ördögi nőszeméllyel, akit úgy a családon belüli viszonyok alapján, úgy kell neveznem, hogy a mostohaanyám. Szerintem a sátán tanítómestere jobban tükrözné a személyiségét. Komolyan mondom, nem tudom felfogni, hogy mi az, ami miatt az apám beleszeretett. Lefogadom, hogy neki is egy másik arcát mutatja, mint körülbelül mindenkinek: másképp viselkedik velem, mint az apámmal (igaz, ez érthető), de másképp viselkedik azzal az alsógatya – modell típusú szeretőjével, mint a jelenlegi férjével. Szívem szerint elmondanám mindenkinek, kikiabálnám a világnak, akár a Himalája csúcsáról is.
De nem lehet. Nem mondhatom el, mert az ügynökök rám szállnak és kinyírnak. Nem mondhatom el, mert apám összetörne. Nem mondhatom el, mert gyakorlatilag nincs kinek. Igaz, ismerek pár utazót, akikkel jóban is vagyok, de egyszerűen nem akarom őket a saját sötétebb gondolataimmal sulykolni őket. Mindenkinek megvannak a maga problémáik. Meg… minek álljunk le az ilyen komor gondolatoknál, ha annyi pozitív gondolattal is megtölthetjük a fejünket? Hiszen annyi szórakoztató kalandban és csínytevésben lehet részünk. Az emberek hajlamosak leragadni a szélmalomharcokkal felérő gondjaiknál. Én nem akarok beleesni ebbe a csapdába. Szóval: Don’t worry, be happy!
Fúh, de elmélyültem a gondolataimban. Honnan is kezdtem? Ja igen, otthon. Igazából nem is tudom, hogy miért jöttem haza. Talán mert rég voltam itthon? Vagy csak akartam látni apámat? Valószínű ez a gondolat motoszkált a fejemben, amikor átléptem az ide vezető kapun. Meg egy kicsi lenyugvás sem árt az embernek. Már jó ideje, inkább csak az Alpha és a Gamma között utazgatok, viszont a gyökereim ide húznak és azokat nem lehet olyan könnyen kiirtani.
Mikor beléptem a házunkba az üresség fogadott. Ezen nem lepődtem meg, lévén, hogy hétköznap van és apám munkaideje még nem járt le. Így csak ledobtam a cuccomat és indultam egy sétára. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi minden változott itt az utolsó látogatásom óta.
Ahogy egyre messzebbre és messzebbre sétálok a háztól megállapítom, hogy szerencsére semmi új nincs a Nap alatt, se a mi világunk emberei sem az Alpha nem rontotta tovább a helyzetet. Mint egy kép, megállt az adott pillanatban mikor átléptem egy másik univerzumba.
Jó messzire elcsatangolok, hirtelen azon kapom magamat, hogy már a város határán vagyok a sétányon. Itt sincs egy árva lélek. Madarak csicseregnek, az óceán morajlik. Annak ellenére, hogy nem szeretek egyedül sétálni úgy, hogy a fülemben nem szól a zene, de most nem is bánom, hála annak, hogy a természet szolgáltatja a muzsikát.
Pár lépés múlva észreveszem, hogy még sem vagyok annyira egyedül. Egy személy ül az egyik sziklán. Gondolok egyet és már felé és veszem az irányt. Ahogy egyre közelebb érek hozzá Ő is felfigyel rám. A Nap a szemembe süt, így még nem tudom teljesen beazonosítani, hogy ismerős – e az illető, avagy sem.
Kilét – kérdés nem marad sokáig megválaszolatlan, hiszen felismerem őt, és a hallottak alapján Ő is engem. ~Ó, de jó végre a saját nevemet hallani!~ Nem kell fedőnévvel maszkot vonni magam elé.
-Eun Mi unnie?! - kiálltok fel és a közöttünk lévő távolságot futva letudom.- Jesszusom de rég láttuk egymást! Mikor is? - vigyorgok rá. Eun Mi is utazó és már párszor össze is futottunk a másik két világban is, annak ellenére, hogy mindketten innen származunk.
Körülnézek először, hogy megbizonyosodjak, hogy nincs itt senki, miután látom, hogy csak ketten vagyunk, tovább beszélek.
- Mi újság veled, mióta utoljára találkoztunk a Gammában?

A sors milyen furcsa fintora, hogy van egy személy, akivel bárhol, de tényleg bárhol összefuthatnék, és mégis a hely ahol az útjaink ismét kereszteződnek, az pont a saját világunk. Igaz, a három világ egyenként is hatalmas, így maguk a találkozások általában alapjáraton nagy meglepetések… leszámítva, ha az embernek nincs megbeszélt találkája. S tekintve, hogy én a spontanaitás híve vagyok az esetek döntő többségében a megbeszélt találkáim száma igen kevés.
Hozzá érve az ölelését viszonzom. Szeretem megölelni a barátaimat, plüsseimet, gyakorlatilag mindent, ami hagyja magát, és nem nézek ki közben totál lököttnek nagy nyilvánosság előtt. Az alapján, hogy Eun Mi élő az előbb felsoroltak között az első kategóriában foglal helyet.
- Mindössze két hónapja? - lepődök meg, miközben leülök az egyik mellette lévő kőre. - És még hogy az idő csak úgy repül! - kacagok. Nos, ha valakinek nem eléggé eseménydús az élete, akkor bizonyosan érezheti azt, hogy nem csinált semmit, pedig mennyi idő eltelt. Mivel, az enyém eléggé pörgősnek titulálható rám ez nem igaz. Két hónap alatt elég sok minden történt velem. Mellesleg az is közrejátszhatott abban, hogy észre sem vettem azt, hogy csupán nyolc hét telt el az utolsó Eun Mivel való találkozásom óta, hogy kis túlzással csak pár csepp időérzék szorult belém. Ez jelenleg nem is olyan nagy tragédia, hiszen nincs hova sietnem. Ezt szeretem abban, hogy utazó vagyok. De meddig folytathatom ezt az életstílust? Mert annak tudatában vagyok, hogy nem az örökkévalóságig. Mi lesz majd az, ami miatt úgy döntök, hogy abbahagyom az egészet? Ha letelepszek, akkor ebben a világban, vagy egy másikban fogom tenni? Mostanában egyre többször teszem fel magamnak ezeket a kérdéseket. És ahogyan most is, csak egy dolgot tudok válaszolni: Majd a jövőben minden kiderül. Addig viszont éljünk a jelennek!
- A Gamma, igen. Én is imádok ott lenni - bólintok miközben az óceánt bámulom. ~Milyen rég úsztam benne.~- Na, ezt a kérdést én is feltettem magamnak pár perccel ezelőtt - nevetek fel. - Én eddig az Alpha meg a Gamma között utazgattam, valahogy nem éreztem azt, hogy sokáig tudok egy helyen maradni. Hogy pontosan mi vett rá arra, hogy hazatérjek. A honvágy annyira nem szokott akadályozni a dolgokban. Viszont apámat rég láttam és Ő azért szokott hiányozni nekem… ez még mindig nem mondható el viszont a mostohámról… - forgatom a szemeimet. - Lehetséges. Az egy dolog, hogy vagyunk páran, akik csak úgy utazgathatnak három világ között, de valahonnan származunk, és az olykor hazahív -  nevetek fel. Miközben Eun Mi beszél folyamatosan bólogatok ezzel is jelezve az egyetértésemet. - Nyugi, én is teljesen így vagyok az egésszel. Az, hogy van lehetőségem elmenni innen jó messzire… eléggé megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Régebben inkább Dél – Koreába akartam visszamenni, most meg vagy az Alphába vagy a Gammába. Mikor mihez van kedvem. Ja, de legalább ez a világ nem csapolja le a másik két világot, ellentétben az Alphával. Dehogy vagy telhetetlen! Néha én is azt kívánom, hogy bárcsak lenne még pár hely, ahova el lehet látogatni. Ki tudja? Lehet hogy vannak is, csak azok létezésére még nem derült fény- vonom meg a vállamat. - Amúgy te mikor jöttél vissza? - fordulok felé.

- Ha megunom az adott helyet, akkor rendszerint le is lépek onnan olyan gyorsan, ahogyan lehet… Szóval nálam határozottan az utóbbi - mosolygok. Mindig is gyűlöltem megsaccolni, hogy valamihez viszonyítva mennyi idő telt el. Általában elég szépen mellé is lőttem akárhányszor mégis tippelnem kellett. Az iskola meg persze csak rontott rajta: a matekóra 45 percei felértek 120 órával, viszont a történelemórákat legrosszabb esetben 10 percnek éreztem. És ezután még csodálkozna bárki is, hogy az időérzék rég sikítva menekült el az agyamból? De még szerencse, hogy feltalálták azt a bizonyos szerkezetet, amit úgy neveznek hogy karóra. Anélkül meg lennék veszve. Viszont most, hogy már jó hosszú ideje van mobiltelefonom, így nem olyan nagy baj, ha esetleg otthon felejtem a kis svájci szerkezetet.
Miközben Eun Mit hallgatom kinyújtom a lábaimat, majd leteszem őket a homokba. Kis idő múlva pedig dobolni kezdek a cipőm talpával és úgy figyelek tovább a barátnémra.
- Uh, én most nagy hirtelen meg se tudnám mondani, hogy hova léptem át először - összeráncolom a homlokomat s próbálok visszaemlékezni. - Talán én is az Alphában landoltam, de mérget nem vennék rá. Az a technikai fejlettség nekem sem jött be nagyon. Azonban ahogy látom az itteni dolgokat, szépen lassan az itteniek is elérik azt a szintet. A nyüzsgés viszont annál inkább élvezem ott - ajkaim egy halvány vigyorra húzódnak, mikor felrémlenek bennem azok a kellemes emlékképeim amiket abban a világban szereztem. - Az emberek ott is csak emberek. Mindenhol vannak szerethető személyek, akik miatt megéri maradni még egy kicsit - mosolygok. Lehet egy világ a velejéig romlott, a technika fellegvára, vagy lehet egy hely, ami nyugodt, békés, kissé lemaradt fejlettséggel, de itt is - ott is ugyanolyan emberek laknak. Van aki kedves, van aki goromba, ki haspók, ki nem és így tovább…
- Na igen, a Gamma az egy kész Paradicsom! Véleményem szerint tök jó, hogy olyan kis csendes, nyugodt a technika nem vállal szerepet az emberek életében annyira. De nem hiszem, hogy hozzá tudnék szokni huzamosabb időre egy, a legalább az evilági kütyük nélküli élethez - beismerem, egy bizonyos szinten tényleg függök a különböző elektronikai berendezésektől. Azonban igyekszem ezt kordában tartani és nem akarok úgy járni, mint mások.
- Nem, nem igazán. Az a gáz, hogy nem tudom, hogy az a nő, mikor jön vissza ide. De ha ügyes vagyok, akkor el tudok intézni valami apa – lánya programot - kacsintok rá a lányra. - Úgy egy pár órája érkeztem vissza - hátradöntöm a fejemet, becsukom a szemeimet és élvezem, ahogyan a szél össze – vissza dobálja a tincseimet.
- Értem. Én viszont csak a gimnázium első éve után költöztem ide. Talán emiatt sem szívlelem ezt a helyet oly nagyon. Nekem viszont van pár sztorim onnan is. Viszont gyakorlatilag az összes ottani kapcsolatom megszűnt, pláne mióta utazgatok - ezt már kinyitott szemmel mondom, így közben látom a kék eget s a rajta elúszó bárányfelhőket. Valahogy odahaza, mármint Szöulban, nem nagyon nézegettem az eget. Állandóan tettem – vettem valamit, így nem lett volna sok idő rá, már ha eszembe jutott volna, hogy lehetne ezt is csinálni.
- Na ja. Nem tudom, hogy mi lehetne az a tényező, ami miatt egy robbantással nem az össze világra derülne fény. Vagy! Lehet, hogy rájöttek, de még csak a legfelsőbb körökben beszélnek róla… - vonom meg a vállamat és ismét az óceánra szegezem a tekintetemet.
- Akkor te sem vagy olyan rég óta hazai terepen - jelentem ki. - Azért az alvást nem hiszem, hogy különösen lehetne pazarolni. A testnek szüksége van alvásra, és tapasztalatból mondhatom, hogyha nem adjuk meg neki a kellő mennyiséget belőle, kamatostul megbosszulja - nevetek fel. - Talán pont emiatt is szeretek aludni - mikor befejezem a mondatomat, fogom magam és hátradőlök a sziklán, tarkómra téve a kezemet, hogy azt ne nyomja semmi. Pont mintha aludnék, azzal a különbséggel, hogy a szemeim nyitva vannak.

Nekem? Hogy igazam van? Naná! Nekem mindig igazam van! Csak néha a hamisság álcájába bújtatom. Ha – ha – ha. Na jó nem. Elismerem, hogy gyakran van igazam, de ugyanakkor tévedni is szoktam, szinte ugyanannyiszor. De hiszen csak ember vagyok én is. Valamint ahogy a mondás is tartja: Tévedni emberi dolog. És ezekben a világokba az emberi mozzanatok fogyó cikknek számítanak, így meg kell becsülni, még ha nem is olyan kellemes. Azért ez talán jobb, mint teljesen géppé válni.
- Bizony. Az bizony többet mond minden szónál - bólintok, miközben vigyorgok mint egy vadalma. Megtehetjük, hogy bármikor egy másik világba mehetünk, kényünk – kedvünk szerint. Így ezt figyelembe véve, megállapíthatjuk, hogy ha valaki sokat marad egy bizonyos helyen, akkor az a hely mindenképp rendelkezik valamivel, amivel a másik kettő nem. Ergo ott jobb, mint máshol. Akár még az otthonnál is.
- Ha az bekövetkezik, lehet, hogy én is hosszabb időre maradok a Gammában - fújok egy nagyot, s közben a lábamat lóbálom a sziklán ülve. Kusza tincseimet még mindig össze – vissza fújja szél, viszont már nem harcolok ellene, és hagyom, hogy arra dobálja, amerre csak akarja. - Utána már csak reménykedni tudunk, hogy minél később formálják teljesen ugyanolyanná a Gammát. Bár ott a nép megmozdulásai talán azt a folyamatot lassítják - merengek el az óceánt bámulva. Az ottani kormányok valamint nagyon elszúrhattak, mert az emberek megérezték, hogy van valami, amiről hallgatnak a nagykutyák. És, mint ahogy az ösztöneink diktálják, félnek az ismeretlen dolgoktól. És ennek hangot is adnak. S milyen Jól teszik! Ha már a főmuftik elbaltáztak valamit, akkor lássák be, hogy ezen a helyzeten már nem tudnak javítani. És amíg hagyják, hogy az Alpha romboljon, az emberek nem fogják elfelejteni. Az csak mellékes, hogy egy esetleges bejelentés után a pánik borítékolható. Oké, tényleg, nem ez a legjobb végkifejlett, de a folyamatos tüntetések sem. Aztán kitudja, lehet, hogy hamar lenyugodnának a kedélyek. Majd minden ki fog derülni élesben.
- Ismerős, a legelső napjaimkor az Alphában azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány! - nevetek fel, miközben összecsapom a két kezemet. - Nekem is nagyon furcsa volt, elsőre az a túlzott modernizáció. Szóval tervezel oda is átugrani valamikor? Úgy van, ahogy mondod, tényleg nagyon sokkoló tud lenni Gammából rögtön az Alphába menni - mondom miközben élvezem a Nap melegítő sugarait a bőrömön. Én is úgy gondolom, hogy kicsit nagy ugrás az az univerzumok közötti ugrás, ennek ellenére én gyakran így cselekszek. Főképp azért, mert úgy érzem az utolsó Gamma béli napjaimon, hogy túlságosan is lelassulok, emiatt szoktam az Alphát választani, következi állomásként. A két dolog annyira szélsőséges, hogy elméletileg az által beáll az egyensúly a lelkemben. Az már más kérdés, hogy nem mindig szokott így is alakulni a helyzet. Rendszerint inkább túlságosan felpörgök, és alig lehet leállítani.
- Hm… lehet, hogy egyszer kipróbálom azt, hogy egy itthon hagyom a telefonomat, meg az egyéb ilyen kütyüket. Maximum csak egy fényképezőgépet viszek a Gammába, mint elektronikai eszköz. Bár félek, hogy igen hamar sikítva ugranék haza a telefonomért - húzom a számat. - Emiatt irigyellek is, hogy úgy kibírod! Én biztos képtelen lennék rá - csóválom a fejem. Annyira a részemmé vált pár technikai csoda, hogy szinte rosszul vagyok nélkülük egy bizonyos idő után.
- - Köszi, valahogy úgy! Fortuna jóindulata igen jól jön olyankor - nevetek. - Én is remélem, jó lenne, ha most is összejönne. Hogy mi? Azt könnyebb lenne felsorolnom, hogy mi a jó benne! - hangosan felnevetek. Tény, ami tény van jó tulajdonsága, de csak egy: hogy apám mellette boldog. Nem több! -Biztos, hogy hisztiztem már róla, akinek lehet, annak kiöntöm a lelkemet - de nem olyan részletesen, mint neki. Nem mindenkinek mondhatom el, hogy mivel is foglalkozik az a drága jó asszony. - Minden embernek más arcát mutatja. Velem szabályszerűen úgy viselkedik, mint egy Disney mesében a gonosz mostoha! Apámmal viszont mézes – mázas. Az ittenieknek meg a tipikus, amerikai háziasszony képét mutatja, akinek az a legnagyobb gondja, hogy milyen pitét süssön a vásárra! Az már csak mellékes, hogy az Alphában meg még szeretője is van! - miközben beszéltem hevesen gesztikuláltam és igyekeztem nem ordibálni.
- A szüleim elváltak, és apa hozott magával ide. Nem sokkal az ideköltözésünk után meg már meg is ismerkedett a banyával, ha jól emlékszem - morgok. Zaklatott volt az az időszak, nem mindenre emlékszek kristály tisztán.
- Sajnos én sem tudom, pedig annyira szeretném megtudni, hogy ott mikről folynak a megbeszélések. Pontosan! V.I.P belépőnk van a többi esetleges univerzumba - kacsintok rá. - Igaz, amit mondasz! Ráérünk majd a koporsóban pihenni! - egy hirtelen mozdulattal talpra ugrok és nyújtózkodok. - Addig is a mienk az éjszaka, a nappal és a három világ! Éljen! - kiáltok.

//Semmi gond, és én is elnézést kérek, hogy késlekedtem//