Lance Shepard

teljes név:

Lancelot Chauncey Shepard

becenév:

Lance

születési idő, hely:

1993. május 3. New York, Beta

univerzum:

Beta

csoport:

Beta állampolgár

play by:

RJ King

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Lance nem az a típusú ember, aki szeret kitűnni a tömegből. Nincs feltűnési viszketegsége, nincs kirívó, furcsa stílusa és még csak a több színben pompázó ruhadarabokat sem kedveli. Az egyszerűség híve, ráadásul nem is kicsit. Minden porcikájában undorodik attól, akinek mániája, hogy a középpontban legyen.
Magas termetét édesapjától örökölte, aki vérbeli természetgyógyász és ugyanannak akarta nevelni fiát is, Lancet azonban sosem foglalkoztatta ez a pálya. Sokkal inkább hajlik az orvoslás felé, amit még sosem osztott meg szüleivel. Arca kis fiús vonásai következtében komolytalanná varázsolja már csak megjelenését is, emiatt sokszor bosszús és utálja, mikor fiatalabbnak nézik a koránál, hát még mikor elkérik tőle a személyit, ha netán cigarettát vagy alkoholt akar venni! Mogyoró színű szemei édesanyjától ereztethetőek, gesztenye színű tincseivel pedig gyakorta meggyűlik a baja kuszaságuk következtében.
Kedveli a farmer-póló összeállítást, ugyanakkor könnyedén kisétál az utcára egy melegítőben is. Szereti a kényelmes ruhadarabokat, amikben kedvére tud mozogni és sportolni - gyerekkora óta kosárlabdázik és feltett szándéka, hogy ezt folytassa, amíg csak ideje és ereje engedi. Bal kézfején bátyja monogramja található, aki három évvel ezelőtt rákban hunyt el. Azóta Lance kicsit más szemmel látja a világot és próbál jobb ember lenni... több-kevesebb sikerrel.
Gyakran láthatsz nyakában láncot, csuklóján karórát, fején pedig valami idétlen sapkát, de kizárólag fekete vagy valami sötétebb árnyalatban. Nyáron elengedhetetlen kiegészítő számára a napszemüveg és képes olykor még az éjszakai órákban is hordani.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

Végső soron nem szokása túlreagálni a dolgokat. Szeret kényelmes tempóban elindulni az iskolába, szeret a maga tempójában sétálni, néha még késni is szeret. Nem érti, miért akar minden ember sietni mindenhova és hogy miért akarnak mindenhol maximális teljesítményt nyújtani. Ő az ő részéről csak arra hajlandó időt fecsérelni, amire úgy érzi, van értelme. Épp ezért nem hajlandó beállni a konyhába főzni, ellenszegülve ezzel tüneményes anyjának, vagy esetleg füvet vágni a kertben, magára vívva apja haragját. Nem arról van szó, hogy lusta lenne és haszontalan, csupán vannak dolgok, amikhez kedve hiányában egyszerűen nem hajlandó rászánni magát.
Lance nehezen kötődik az emberekhez, irtó sokára hajlandó nyitni feléjük és közelebb engedni őket magához. Nincs túl sok barátja, magának való figura, aki bátyja halála óta kerüli a szórakozást, az italt és a drogokat. Persze, nem mintha ezelőtt gyakori vásárlója lett volna ezeknek a szereknek. Nehezen bontakozik ki egy társaságban, viszont ha sikerül neki, akkor képes órákon át beszélni és az ötleteivel, gondolataival traktálni az embereket.
Nem egoista, ugyanakkor tisztában van az erősségeivel, tudja, miben tehetséges és tudja, milyen jó a rábeszélőkészsége. Mély benyomást tud tenni az emberekre, ám ritkán él vissza eme adottságával.
Ami a szerelmet illeti - hogy ejtsünk néhány szót az emberek problémáinak második legfőbb forrásáról, merthogy az első a pénz -, nem gyakran lepi el agyát a rózsaszín köd. Tudja, hogyan védekezzen, ahogy azt is, kiben szabad megbízni és kiben nem. Ez afféle megérzés nála, amivel kiszűri a szemétláda, csalfa alakokat... vagy épp nőket, akik a szexen kívül másra nem valók. Természetesen, akadnak kivételek... ezért nem tud mit kezdeni az érzéssel, amit az a lány ébresztett benne, akiről szinte semmit sem tud, ugyanis az nem árul el az ég világon semmit magáról.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

Belépek a házba és már érzem a vihar közeledtét. Érzem apám fortyogó haragját, ami egészen mélyről, szinte szívéből forrong és hallom anyám zokogását, hogy még vállai is belerázkódnak. Ökölbe szorított kézzel torpanok meg az ajtóban, alkoholmámoros tekintettel nézem a képet, amin Philip mosolyog, karját pedig átveti vállamon. Fogcsikorgatva bírok még pár másodpercet, aztán bumm. Öklöm belerepül az üveggel fedett képbe és az darabokra törik. Vérző kézfejemre tekintek és hagyom, hogy egy könnycsepp legördüljön arcomon. Azon nyomban letörlöm onnan.
- Lance... Miért... miért kell ezt csinálnod? - anya szipog, egy zsebkendőt szorongat és kialvatlan vonásai így még több ráncot engednek felszínre. Anya pocsékul fest.
Nem tudom megmondani, hogy miért ittam. Talán azért, mert mióta Philip elment, úgy érzem, hogy az életem más lett. Én is más lettem, mondhatni feslett és... semmi. Egy semmi lettem. Nulla társasági élet, kialvatlanság és viták a családon belül. Mindannyian egymást okoljuk, de valójában egyikünk sem tehet róla. A rák gyakran szed áldozatokat és Philip gyenge volt. Nem tudott küzdeni vele, ezért halt meg. Mégis, bármennyiszer etetem saját magam ezzel a dumával, nem hiszem el. Elvégre, ott vannak a talánok...
- Hogy merészelted? - apa két lépéssel átszeli a szobát és hatalmas pofont kever le, mire megtántorodok és a falba kapaszkodva köpök a padlóra. Vér. Az én vérem. Ilyen lehetett a bátyám vére is? Nem... én még tiszta vagyok, azt hiszem.
Nézem ennek a férfinak a vonásait, aki az apámnak vallja magát. Úgy gondolja, jó apa ezek után, hogy megütött? Sosem voltak problémáink, mindig szerettük egymást és nem hadakoztunk a másikkal. Aztán Philip elment. Apa, szerinted lehet még minden a régi?
- Nézz magadra! Egy részeg disznó vagy. Mondtam, hogyha még egyszer így fogsz kinézni, be sem teheted a lábadat a házamba! - fenyeget, keze újabb pofonra lendül, de anyám megragadja karját és könyörög, hogy ne tegye. Tedd csak apa! Vágj pofán! Úgy sem érzek már semmit.


- Árulj el valamit! - szőke tincsei szemébe lógnak, gyorsan kisöpri őket látóteréből és vakító mosollyal néz felém újra - Miért jobb neked az, ha száműzöd magad az életből? Jobb, ha nem tudnak rólad és ha azt hiszik, hogy nem is létezel? - felvonja szemöldökét, apró gribedli jelenik meg szája sarkában, ami engem is megmosolyogtat.
Nem tudom, miért csinálom és őszintén? Mióta Marcieval találkoztam nem is érdekel, mit miért csinálok. Van valami benne, ami megbabonáz, ami elvarázsol, ami... basszus, amit nem tudok megmagyarázni. Gyerekes és kislányos, semmi vonzó nincs benne, rám mégis olyan hatással van, mint a drog. Csak többet és többet akarok belőle.
- Nem tudom. Talán. Philip elment... kicsit úgy érzem, mintha ezek után már rám se igazán lenne szükség - vállat vonok - Most te árulj el valamit! Miért nem beszélsz magadról? Azt mondtad, messziről jöttél... de honnan pontosan? És azt mondtad, nem maradsz sokáig... miért? Költöztök? Vagy átutazóban vagytok és távolabb van az uticél? - több kérdés egyhuzamban, de nem érdekel. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos.
Megrántja vállát, elkomolyodik és nem tudom, hova tenni a dolgot. Olyan, mintha egy hatalmas fekete lyuk lenne a helyén a fejemben. Vagy inkább egy tény, miszerint Marcienak hívják... és azt aprócska sötét foltok borítják azokon a helyeken, ahol tudatlanságban szenvedek vele kapcsolatban. Nem tetszik ez nekem. Általában könnyen kiismerem az embereket, de azúttal dühödten konstatálom, hogy képtelen vagyok összefűzni néhány épkézláb véleményt a lányról.
- Mennem kell - jelenti ki egyszerűen és leszáll az asztal tetejéről.
Megáll előttem, de nem mozdul. Néz pár pillanatig, én sem tudok semmit sem szólni, mert nem jönnek számra a szavak. Közelebb lép és megölel, mire az én karjaim is dereka köré csúsznak. Levendula illata van. Túl hamar szakítja ki magát ölelésemből, így hamarosan magamra maradok és csak Marcie távolodó alakját figyelhetem.
A száraz tény pedig fájdalmas hasít belém - haza kell mennem apámhoz és anyámhoz. Talán kezdődnek elölről a viták... talán így, három év után sem tudok normálisan beszélni majd egymással, csak ordítva és zaklatott lelkiállapotban. Mit csináltál, Philip?