Cynara Davis

teljes név:

Cynara Maria Davis

becenév:

Cynara, Khaleesi

születési idő, hely:

1993.11.24. ~ Tijuana [Mexico]

univerzum:

Gamma

csoport:

Gamma állampolgár

play by:

Emilia Clarke

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Lássuk csak, hát egészen apró termetű lennék a kis 162 cm-es magasságommal. Valahogy mindig én vagyok a legkisebb a társaságban. Karcsú és vékonyka alakomra rendkívül büszke vagyok. Sokak szerint egészen, kis szép arcom van, amit nagyon szeretnék elhinni, az az igazság. Világoszöld szemem van és hosszú tejfölszőke hajam, amivel nem kissé tűnök ki általában a tömegből. Leginkább lenge és elegáns ruhákat viselek, amiben kényelmesen érzem magam. Igyekszem azért a lehető legcsinosabban kinézni, ha arról van szó. Általában csak egy leheletnyi smink van rajtam, de ez bőven elég, sosem szerettem, a túlságosan hivalkodó dolgokat, pláne, ha az ember külsejéről van szó.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

Alapvetően nyugis természetű lánynak tartom magam, viszont, vannak dolgok, melyekkel igazán ki lehet húzni nálam a gyufát. Ilyenkor pedig inkább senki ne kötözködjön velem… Fontos számomra az őszinteség és a tisztelet. Szeretek bízni az emberekben és könnyen barátkozom. Általában intenzív érzelmeket élek meg. Ha valakit szeretek, azt nagyon, ha valakit gyűlölök, hát Isten mentse. Gyűlölöm azt a fajta nyugtalanságot, mely a világon az utóbbi időben úrrá lett. A forradalmak, a titkolózás, megölik belülről ezt a csodás világot. Különösképp azért vagyok ennyire dacos ebben, mert édesanyám a forradalmárok szimpatizánsa, és gyakran hajlamos vagyok túlságosan félteni a szeretteimet. Kíváncsi természetem van, általában beszédes vagyok, szóval, ha túl sokat hallgatok, akkor az esetek többségében ár baj van. Nem mondom, hogy könnyű velem, de igyekszem megfelelni másoknak, anélkül, hogy közben elveszteném önmagamat.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

Már kezdett későre járni, és anya még mindig nem ért haza, holott már úgy volt, hogy délután itthon találkozunk. Viszont reggel óta nem hallottam felőle semmit. Ültem a konyhában az asztalnál, és az ujjaim idegesen kopogtatták az asztal lapját. Nyugtalan voltam és ideges. Mostanában sehogy sincsenek rendben a dolgok. A világ mintha csak fellázadna az emberek ellen. Gyakorlatilag elment mindenki esze, ám a legtöbben ezt olyan normálisnak tekintették, mintha csak egy nyári zápor volna. A lágy, és enyhén meleg szellő befújt az ablakon, meglendítve a függönyt és megmozgatva a tincseimet. A csend már fülsiketítő volt. Képtelen voltam tovább várakozni. Minden egyes perc, mintha egy teljes óra lett volna. Reggel óta nem ettem, de a gyomrom szorítása nem is engedte volna, attól tartok. Felpattantam és járkálni kezdtem fel és alá. Vajon mennyi idő telhetett még el? Nem elég. Túl sok. A konyhapulthoz léptem és engedtem magamnak egy pohár vizet. Mohón és gyorsan kortyoltam belőle hatalmasabbnál hatalmasabbakat, majd az üres, áttetsző üvegpoharat kisebb koppanással letettem, és levegő után kezdtem kapkodni. Ha apa még élne, már rég elő kerítette volna anyát vagy talán meg akadályozta volna azt is, hogy a forradalmárokkal egyáltalán szóba álljon, nemhogy még együtt is működjön velük. Ő nem az, akinek harcolni volna dolga. Ezt hagyja azokra akiknek nincs családjuk és akik jól bánnak a fegyverekkel. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Alig bírtam követni saját magam. A konyhapultba markolta erősen, olyannyira, hogy a kezem is elzsibbadt. Lehunytam egy pillanatra a szemem, majd vettem egy mély levegőt, hogy némileg kitisztuljon a fejem. Aztán egy hirtelen mozdulattal lerántottam a kardigánom a szék támlájáról, a hátamra terítve azt, és szélsebesen viharozva át a kiskerten, kivágva magam előtt az aprócska kaput rohantam az utcára. Keresztbe font karokkal összefogva a vékonyka felsőm, szedtem a lábaim. Tudtam hova megyek, és valahogy kezdtem biztos lenni benne, hogy azon a helyen meg is találom, amit keresek, anyát. Letértem a fűútról, és egy kisebb ösvényen át az erdő felé vettem az irányt. A szandálom nem épp hasonló „sétákra” lett tervezve, aminek köszönhetően folyamatosan ide oda botlottam. De nem érdekelt. Lassan olyan úton kezdtem el haladni, ami még ki sincs taposva. Ide már csak a telihold fénye szűrődik be a fák lombjain át. Sosem féltem a sötétben, még gyermekkoromban sem. Az egyetlen, ami megrémített, hogy végül úgy tűnik, mindketten belefojtunk a forradalomba. Nem véletlenül tudom merre van a tábor, nem véletlen, hogy késő estére kelve is felismerem és kívülről tudom az utat…
Már egészen közel jártam a célomhoz. A rengeteg gyaloglás, amitől már sajgott a bokám, végül meghozta a gyümölcsét. Az erdő sűrűjéből fény szűrődött át a növények között, ahogy közeledtem, egyre erősebb lett. Mígnem végül agresszívan ellökve magam elől egy ember méretű pálmalevelet, kiléptem az erdőből, egyenesen a megtisztított, és belakott részre. Íme a forradalmárok tábora. Körbepásztáztam a tekintetemmel a helyet. Számos kíváncsi és gyanakvó pillantást kaptam viszonzásul. Néhányan készen álltak arra, hogy fegyvert rántsanak, ha az szükséges lenne, láttam rajtuk.
Nyeltem egy nagyot, majd elindultam a tábor központja felé. Éreztem magamon az értetlenkedő tekinteteket, a jelenlétemet illetően. Egyszer csak valaki hirtelen megragadott a karomnál fogva, némileg visszarántva ezzel. Derrick.
- Cynara, mit keresel itt? – kérdezte elképedve. Dühösen néztem rá, és remegve kibukott belőlem:
- Tudtad. Mindvégig tudtad, hogy mire készül, hogy ide akar tartozni. Mégis mit mondtatok neki? Mivel tartjátok itt? – kérdeztem szinte hisztérikusan, majd a karom egy erőteljes rántással kiszabadítottam az enyhe szorításából. Nem kaptam választ. csak a nevemet hallottam a hátam mögül. Ismerős hang volt az. Mindenkiénél jobban ismertem.
- Cynara, kérlek! – szólalt meg ismét, mire rá meredtem.
- Anya. – suttogtam Igen, ő állt előttem, lét férfi kíséretében. Más volt. Egy napja sem volt, hogy nem láttam, de valahogy megváltozott. A külseje, valahogy, más ruhákat viselt, a haja is másképp, mint ahogy lenni szokott.
- Beszéljünk Kincsem, gyere! – mondta teljes nyugalommal és felém nyújtotta a kezét. Én pedig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, a kezét bámulva és érezve, hogy a pulzusom szapora lüktetésétől képtelen lennék egy rendes mozdulatra is…