Svetlana Rimmer élete

teljes név:

Svetlana Rimmer

becenév:

Svet, Lana, Sweety, "Marilyn Jackson"

születési idő, hely:

1989.április 20. ~ Alpha, Washington, USA

univerzum:

Alpha

csoport:

Utazó

play by:

Hilary Duff

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Ha csak úgy szembe megyek veled az utcán, biztos nem tűnök fel neked. Olyan vagyok, mint mindenki más. Barma szem, barna haj, ami nem túl hosszú, nem túl rövid. Átlagos. Esetleg még ha fiú lennél... Rendben, jó alakom van, de meg is dolgozom érte, oké?! Nem akarom ezt firtatni! Visszatérve. Nem vagyok túl magas, de túl alacsoy sem. Mint már említettem. Átlagos. Végtelenül átlagos... Nem tudom mire vagy kíváncsi. Azt hordom, amihez kedvem van, mikor mi. Egyszer sikkes és elegáns, máskor sportos és laza, vagy dögös és szexi. Attól függ hova tartok, mit tervezek, mit akarok elérni és persze kinél. Az az igazság, bárki is vagy, összefuthatunk, és ha valóban kíváncsi vagy rám, hát rajta. Próbálkozz! De ígérem, nem lesz könnyű megtalálnod...

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

Mindenki tudni akarja, hogy mi jár a másik fejében, mit érez, mit gondol, milyen valójában. Az emberek vágynak a gondolatolvasás képességére. Pedig ha tudnák, hogy milyen kiábrándító... Persze, nem vagyok mentalista, de könnyedén ki tudom ismerni az embereket. Az életstílusomhoz tartozik. Nem a kedvencem ez a téma. Nem szívesen hagyom, hogy mások kiismerjenek. Bár valójában csak félek, hogy ha sokat tudnak rólam, az információt ellenem fordíthatják előbb-utóbb. Így hiába látszom nyitottnak, mikor a cosmomat szürcsölöm a bárpultnál és három sráccal beszélgetek egyszerre a feszülős topomban. Ez mind csak egy jól megtervezett álca. És azok a fiúk úgy sem kíváncsiak az igazságra. Hát nem is azt kapják. Így persze azt sem fogják tudni, hogy közöm nincsen Betahoz, és csak azért ülök itt, mert szörnyen unatkozom, és a találkám csak három óra múlva lesz. Gamma egyik homokos partján. Utazó vagyok, na és? Én így szeretek élni. Minden világban van egy kis kecóm, van hova mennem, van mit ennem, és zuhanyozni is tudok. Mi kell még? Szabad vagyok. És ez felszabadító érzés. De tényleg, nem is akarsz megismerni engem igazából. Hidd el. Nem vagyok olyan kedves és jólelkű, mint gondolod. Folyton vitákba és verekedésekbe keveredem... Néha vannak dolgok, amiket ki kell mondanom, még ha az sértő is. Nem egy jó tulajdonság, de ez van... Ezt kell szeretni. Gondolom most azt hiszed flegma vagyok. Valahol igazad van. De mondtam. Nem fogsz tudni kiismerni ennyiből. Néha küzdök magammal... Néha hagyom lángolni a természetem. Talán egyszer valaki megszelidít... De addig is az óra nem áll meg, a Föld forog tovább, a világ pedig rohan. Mindegy, hogy veled, vagy nélküled... Tovább kell mennem. Mert sosem vagyok otthon...

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

1989. április 20. Minden csenedes, minden olyan, mint máskor szokott lenni. Csak én bőgök jó hangosan egy Washingtonbeli kórház szülőszobájában, kopaszon, rózsaszínen és csupaszon. Úgy kb 3000 grammal. De ez nagyon régen volt, ugorjunk egy kicsit. Egyke vagyok, nincsenek testvéreim, sosem voltak, és mostmár soha nem is lesznek. Apám tudományos pályán jeleskedett, kutatásokban vett részt, zseniális elme volt. Kár, hogy nem is emlékszem rá. Csak pár éves voltam, mikor meghalt. Rosszkor volt rossz helyen, és persze a körülmények sem voltak a legjobbak. Gázrobbanás a laborban. Vagy legalábbis én így tudom. És azt is, hogy az ő szemét örököltem. Anyáé kék volt. Igen, volt. Tudjátok nem vagyok túl szerencsés a családomat tekintve. A nagyszüleimet egyáltalán nem ismerem, apámat szintúgy. Csak fényépeken láttam őket. És anya is elment. Még mikor nyolc éves voltam. Árvaházban nőttem fel. Nem egy jó hely, elhihetitek. Családról családra jártam, örökbe akartak fogadni, de mondjuk úgy, nem voltam jó gyerek. Én haza akartam menni... Nem tehetek róla. Akkor még nem tudtam, hogy az otthon csak egy kitaláció. Nem létezik. Nekem legalábbis nem. Eltelt pár év, csapongó kamasz lettem, és nem keveset csellengtem az utcán a haverokkal. És itt változott meg minden. Eddig a pontig olyan voltam, mint bármelyik másik suhanc lány, aki elvesztette a szüleit. Tele álmokkal, reményekkel, kétségekkel és félelmekkel. Aztán jött Ő. Gab. Első szerelem. Milyen szép is az... Csakhogy nálam ez egy kicsit máshogy alakult. Minden jól kezdődött. Együtt voltunk, beszélgettünk, kajáltunk, megittunk ezt-azt. Én pedig kiöntöttem a szívem. Mindent. Nem volt jó ötlet. Azt mondják, hogy egy lánynak az első alkalom mindent meghatároz. Ezzel egyetértek. Ugyanis én az elsőt nem így akartam. Nem is akartam... Még sikoltani sem tudtam, megmozdulni sem. Lefogott, durva volt... Nem részletezném. És akkor váltam ilyenné. Tudom, hogy csak kihasználom az embreket. De nem tehetek róla. Nem engedhetem, hogy oda üssenek, ahol fáj. Meg kell akadályoznom. Így felvettem a maszkom. Helyes kis álca. Szinte jól is áll. Elhatároztam, hogy nem mutatom többet a valódi arcom. Nem engedem, hogy újra ezt tegyék velem. Nem, nem, soha többé. Erősebb vagyok, és ellenkezem, védvárat húzok fel. Magas falakat. Amik kívül tartanak mindenkit... De el ne kezdj sajnálni. Az életem persze jobbra fordult. Először is. Mikor nagykorú lettem, felkeresett egy ügyvéd, aki közölte, hogy a szüleim egy nagyobb vagyont hagytak rám, csak eddig nem lehetett az enyém. Rengeteg pénz. Majd nem sokkal később megkeresett egy másik fazon is. Állásinterjúra hívott, sok pénzt ígért, hát elmentem. Azt mondta, majd ott kiderül, hogy alkalmas vagyok-e. Gőzöm nem volt, hogy mi lehet a dolog, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni belőle. Másik univerzumokról, alternatív valóságokról hablatylotak nekem, miután egy vértesztem pozitív lett. Azt sem értettem, hogy mit jelent ez. Hogy micsoda?! Másik világ, na neee, nem hülyéskedjenek emberek, szedjék össze magukat, kérem. Hol vannak a kamerák, jól átvertek, ennyi, elég lesz. De nem. Nem átverés volt... És mikor én magam is megtapasztalhattam, hogy igazat mondtak, szinte levegőt sem kaptam. Másik világok...léteznek! Hogyan lehetséges ez? Elmagyarázták persze, de már csak a kiképzésen. Bizony, kiképzést kaptam. Ügynök lett belőlem. És jöttek az apró-cseprő küldetések, amik fokozatosan egyre durvábbá fajultak. Végül 2009-ben újabb fordulóponthoz érkeztem el. Egy kisebb csapattal indultunk el egy zavargáshoz, de a dolgok elfajultak. Csak én éltem túl. És amikor ott álltam a lángok között, rájöttem, hogy mennyire szörnyű ez az egész. Félek a haláltól. Nem akarok elmenni. Szeretem az életemet! Amit pedig csinálok, az kész öngyilkosság! Ekkor történt. Sosem mentem vissza. Az egész csapatot halottnak nyilvánították. Svetlana Rimmer halott ember. Én pedig itt maradtam, mint Édes Szemfényvesztő... Utazó vált belőlem. Lassan kitapasztaltam, hogyan mennek a dolgok. Megtanultam egyet s mást. Például azt, hogy pénzért szinte mindent meg lehet kapni. Hamis iratok, hamis diploma... Kamatoztattam a tehetségem. Nem tartom magam egy üresfejű lánynak, és tehetségtelennek sem. És úgy tűnk, mások sem. Szereznem kellett egy állást, ami nem szabályoz túlságosan, így valami egyénibe vágtam bele. Személyi tanácsadó vagyok. Persze ez nagyon hangzatos, de valójában semmit nem jelent. Valójában bárki felbérelhet szinte bármilyen munka elvégzésére. A "tanácsadó" csak egy titulus egy névjegykártyán, amin a Marilyn Jackson név szerepel. Ez lennék én, mások szerint. De én még mindig Lana vagyok, a Szemfényvesztő...