Hizashi mesterséges botanikus kertje

Tárgy: Re: Hizashi mesterséges botanikus kertje Kedd Jún. 25, 2013 10:20 am

Rei & Nammie

Ha létezne olyan valaki, aki tud az én kis titkomról (drága mostohámon kívül), mármint arról, hogy kényem - kedvem szerint utazgatok három világ között, és netalántán kitalálná, hogy felállítja, hogy milyen szabály szerint utazgatok a világok között….nos, hát annak kellemes idegösszeomlást! Ugyanis én a világváltás előtt nem sokkal szoktam eldönteni, hogy hova is megyek. Logika: semmi. Szubjektivitás: annál inkább. Ha nagyon a pörgésre vágyok, vagy esetleg a legmodernebb technikai újdonságokban szeretnék fürödni, akkor jövök az Alphába. Ha pont az ellentétére: nyugalomra, csöndre és lassúságra vágyok, akkor húzok a Gammába. Vagy ha esetleg elkap a honvágy, vagy csak vissza akarok térni abba a pörgésbe és technikai fejlettségbe ahonnan indultak, akkor nyomás vissza a Betába.
Most jelenleg az Alphában vagyok, ma reggel óta vagyok itt. Felugrottam egy drága jó utazó barátom lakásába, hogy ledobjam a cuccaimat és azóta csatangolok a városban. Igaz, hogy itt általában bulikat keresem elsősorban, de néha kivételeket is kell tartani. A mostani alkalom is pontosan ilyennek tervezem. A szórakozásra így is adódhat lehetőség. Sőt! A klubbokban nem is lehet olyan sok tréfát űzni, ott inkább mindenki csak táncol, jobb esetekben. Meg a klubbokon kívül nagyobb eséllyel futok össze az ismerőseimmel…
Már egy jó ideje csak céltalanul barangolok az utcákon, nézve a kirakatokat, amik kínálják a legújabb és legmenőbb technikai csodákat, az embereket, ahogyan sietnek, ki tudja hova, és miért. Sok, különféle szórakozási lehetőség tárult fel eddig nekem, de egyik sem fogta meg a tekintetemet. Egészen idáig…
Már nem tudom felidézni, hogy mikor merre fordultam meg ilyenek, de valahogy egy botanikus kerttel találtam szembe magam. ~Miért is ne?~ És már be is léptem az épületbe. Kifizetem a belépődíjat, majd elkezdek a különböző növények között sétálgatni. Szinte egyből megcsap a növények frissítő illata. Ez a hely kicsit olyan, mintha ezt a világot ötvöznénk a Gammával: a modern épület és a sok növények, amik itt taláhatóak, ezt tökéletesen bizonyítja.
Kissé meglepődve látom, hogy nincs olyan sok ember itt. Bár, talán ez most jól jön, legalább nem kell figyelnem arra, hogy van – e a közelben egy engem követő ügynök. Viszont egyszer csak az egyik terembe lépve szembe találkozok egy másik emberrel. Ő nekem háttal áll, így nem vett észre. Hirtelen megtorpanok és őt figyelem. Valahonnan ismerős ő nekem, de ennyiből nem tudom, hogy honnan. Lassan, mintha csak andalognék egy pálmalevél mögé sétálok, és azt búvóhelyként alkalmazva figyelem tovább a lányt.

öltözék

Tárgy: Re: Hizashi mesterséges botanikus kertje Csüt. Jún. 27, 2013 6:49 am

Nammie & Rei

Amióta hallottam, hogy Yoon-Ah és a családja a környékre költözik, meglehetősen izgatott vagyok. Tuti, hogy már a költözésben is segítek nekik. Bár kétséges mégis mennyi hasznomat vennék ezzel a pehely súlyommal és igencsak vézna mivoltommal. Sebaj, a fontos, az mindig a szándék. Tuti bemutatom Michelle-nek. Kizárt, hogy nem bírnák egymást. Yoon-Ah valahogy az átmenet kettőnk között. Pedig aztán Michelle és én. Szinte már egymás szöges ellentétei vagyunk, mégsem tudnám elképzelni, hogy valaki más egyszer ennyire is a legjobb barátnőm lehetne. Ha nem lenne, ki kéne találni. Bár ahhoz én igencsak fantáziátlan lennék. Az emberek hasonlíthatnak, de alapjában véve mind különbözünk, ez pedig így van rendjén.
A nyár kezdetén sosem tudom hova "rakjam magam". Egész évben erre várok, mégis ilyenkor valahogy azt sem tudom mit csináljak. A rengeteg szabadidőm végre visszakapom, se tanulás, se egyetem, sem semmi amire készülnöm kellene. Kellene valami jó kis nyári munka, vagy bármi, ami nem merít ki teljesen, mégis rendszerezi a napjaimat, de meghagyja a szabadidőm nagy részét. Talán túl sok így egyben, de csak találok valamit, erre felé nem nehéz. Különben is, van pár hely, ahol elég egy szebb nézés és egy bájos mosoly, máris bent vagyok, akkor is, ha valakinek előttem már odaígérték az állást. Tisztességtelen és kissé modortalan dolog ez, de igencsak hatékony, meg kell hagyni. Michelle így szerezte meg egy éve, a suli cica-macának állását a nyárra, a belvárosi pizzériában. Donna pechjére a főnök a barna bőrű csajokra bukik. Talán nekem is lehet ekkora mázlim. Híján vagyok ugyan az efféle magamat kelletős trükköknek, mégis a talánban már ott rejlik az esély. Egy kis pénz pedig mindig jól jön. Én is szívesen vennék pár új cuccot. Nem is tudnám megmondani, mikor voltam egy jót vásárolgatni utoljára. Az a fekete, horgolt betétes miniruha, amit múltkor a plázában láttam... Egek, de szeretnék egy olyat. Kissé túl kihívó ugyan, és valószínűleg nem egyetmre venném fel, de akkor is tetszik. Nagyon, de nagyon, de nagyon...
A szépséges ruha képe rémlett fel, és az lebegett előttem, annak ellenére, hogy a gondosan egymástól megfelelő távolságra ültetett, különböző formára vágott kis bonsai fákat néztem az üvegbúra alatt. Otthon is megélne egy ilyen, de mégsem ajánlatos tartani. Túl sok vele a macera és egy csomó mindent kellene venni hozzá, hogy egy kicsit is kinézzen valahogy. Anya egyik nagy álma, hogy odahaza is ragyogjon egy asztalon a nappaliban, de valahol legbelül talán már ő is lemondott róla. Ez a kert azonban... itt minden más. Egy aprócska paradicsom, ahol a növények virulnak, és a környezet is olyan, mint anno kislány koromban. Lehunyom a szemem és beleszippantok a levegőbe. Olyan egészségesnek tűnik, mintha csak visszalépnék az időben. Mindez csak egy pillanatig tart, addig tudom ugyanis csupán becsapni a tudatom ezt illetően. Az után a pillanat után ismét visszazuhanok a mába. Kinyitom a szemeim és rápillantok az aprócska fácskákra, amik szinte mosolyognak rám. Boldognak tűnnek. Már ha ez egy növény esetében lehetséges. Szerettem itt lenni, és általában mások is. Most valahogy mégis csak pár ember sétálgatott idebent. Egyedülálló eset, de a növényeknek is szükségük van a nyugira. Hogy nem tolongjanak a kíváncsi vagy épp lazítani kívánó tekintetek. Apropó tekintet. ostoba dolog, de mégis igencsak úgy érzem, mintha valaki figyelne. A tarkómon éget egy tekintet. Én lennék túl paranoiás vagy valaki tényleg engem vizslat a növények mellett? Óvatosan megfordulok egy kicsit, hogy körbe nézzek. A jelenlevőket első látásra csak a növények kötik le. Nekem valahogy mégis az az érzésem van, hogy egy kíváncsi szempár kereszttüzében vagyok..

°öltözékem°

Tárgy: Re: Hizashi mesterséges botanikus kertje Pént. Jún. 28, 2013 7:57 am

Rei & Nammie

Van három világ (lehet, hogy több is, lehet, hogy kéne még pár robbanás, hogy kiderüljön), de mégis, csak egyetlen egy világban mennyi csodásabbnál csodásabb növény található! Bár, ha jobban átgondolom, hogy mi a helyzet rájövök, hogy a világok növények terén nem különböznek egymástól. Lehet, hogy látnánk olyan szép virágokat, mint itt sosem, de veszélyesebbekkel is összefuthatunk. Például én nem szívesen sétálnék be egy olyan erdőbe, ahol emberevők a gazok.
Mondjuk, azt be kell látnom, hogy mikor még csak elhatároztam, hogy akkor én átruccanok a másik két világba egy csepp elképzelésem sem volt, hogy mi fog várni a túloldalt. Tehát akár pont egy emberevő dzsungelben is találhattam volna magamat egyik pillanatról a másikra, mégis átléptem azon a bizonyos kapun. S milyen jól tettem! Kényem - kedvem szerint oda megyek, ahova akarok (hála, apának a pénz miatt nem kell sosem aggódnom), tudok olyat, amit csak kevesen – ezzel pedig elég szép kis mennyiségű borsot török drága mostohám orra alá. Igaz, bármikor belefuthatok egy ügynökbe, aki rájön, hogy én a kormányok szemében szálka vagyok és eltüntethet örökké. Súlyosabb esetben apám második feleségével hoz össze a sors, aki a munkakörére hivatkozva lazán kinyírhat engem, még a kormányok el is tussolnák az ügyet! Meg ott van az is, hogy apa elől eltitkolom, hogy az a nő mással enyeleg, de mikor ez eszembe jut, azzal nyugtatom magam, hogy az csak fájna neki, és én nem szeretném, hogy ő szomorú legyen.
Na, de most vissza a jelenlegi világba, ahol még mindig annak a bizonyos pálmafának egyik nagy levelének takarását élvezem s közben még mindig azt a lányt figyelem. Csak nem akar beugrani, hogy honnan ismerős! Sorra futtatom le magamban az itteni emlékképeket, de semmi. Mondjuk, azt kezdem kizárni, hogy ügynök lenne, mert az eddig megismertek arcát igyekeztem belevésni az emlékezőkémbe. Azért igen hasznos lehet az, ha tudod, hogy ki az akivel kell a három méter… áh, inkább kilométer távolságot tartani.
Mintha érezné az őt pásztázó tekintetemet a lány, egy kicsit megfordul, ekkor gyorsan másfele fordulok és csak reménykedni tudok, hogy nem vette észre. Nemsokára ismét felé fordítom az arcomat. Visszafordult, tehát nem vett észre. Emiatt megkönnyebbülök, bár ha észre is vett volna akkor ki tudtam volna magam beszélni a helyzetből, vagy esetleg ha tényleg ismerem, akkor Ő is felismerhetett volna és akkor nem kéne folytatnom ezt a kissé gyerekes bújócskázást. De nem is csinálhatom ezt a végtelenségig, vagy legalábbis a zárásig. Lépnem kell, szó szerint.
Kibújok az ideiglenes rejtekhelyemből és elindulok felé. Pontosan még nincs meg, hogy mit fogok mondani, de a rögtönzésben igen gyakorlott vagyok.
- Aranyosak ezek a kis bonsai – ok. Tartanék párat otthon, csak sajnos tuti, hogy megfeledkeznék róluk - szólalok meg, mikor mellé lépek és rámosolygok a lányra. És akkor innentől lesz még érdekesebb a helyzet: ha nem ismer, akkor csak egy kattant tyúknak fog gondolni. Ha ismer (és fel is ismer), akkor meg… tudja, hogy én alapból ilyen bolond vagyok, aki köszönés nélkül elkezd beszélni.

Tárgy: Re: Hizashi mesterséges botanikus kertje Kedd Júl. 02, 2013 10:04 am

Nammie & Rei

Badarság, semmi más. Mégis mi értelme lenne? A bűnözőket sem kapnák el egykönnyen, ha mindenki csak úgy megérezni, mikor figyelik őket és mikor nem. Vagy a hűtlen férjek és feleségek. Sosem buknának le, hiszen, ha tudnak róla, hogy kíváncsi, gyanakvó szempárok követik őket, akkor nem is kockáztatnának mindaddig, míg tiszta nem lesz a levegő… Bár elképzelhetetlenül vágytam egy különleges képességre, abban biztos voltam, hogy ha ez valamiféleképpen, csodával határos módon bekövetkezne, hát biztosan nem ez jutna nekem. Igyekezve megfeledkezni a kissé kellemetlen tényről, hogy éppen azt képzelem, hogy figyelnek, a figyelmem visszaterelgettem a növények felé. Még mindig szinte csak mosolyogtak rám. Néha késztetést éreztem arra, hogy „visszamosolyogjak”. Mindezt persze anélkül, hogy egy pillanatra is arra gondolnék, hogy netán kezdek becsavarodni. Mindig is hóbortos voltam és kajla, nincs mit tenni.
Mélyet sóhajtottam és épp egy egészen könnyed mozdulattal tovább állni készültem, ám a sors közbe szólt. Meglehetősen nagy hirtelenséggel termett mellettem az ugyancsak ázsiai vonásokkal büszkélkedő arc tulajdonosa. A másodperc töredéke volt az egész. Egyik pillanatban még állok ott a saját furcsaságomon morfondírozva, a másikban pedig már valaki élénken csicsereg mellettem. Nem mondanám, hogy megijedtem, furcsa mód ugyan, hiszen ijedősnek ismerem magam. Gondoljuk csak a múltkori incidensre az egyetemen. Na jó, persze, az teljesen más helyzet volt. Szinte belepirultam az emlékébe is annak a délutánnak…
Ez viszont más volt. Itt végképp nem számítottam társaságra. Fejemet a jövevény felé fordítva, meglepetten pislogtam rá, viszont az ő arcán semmi hasonló, csupán egy teljesen szimmetrikus és bájos mosoly. Várjunk csak… Én ismerem ezt a mosolyt. Vagyis... azt hiszem. Teljesen nem voltam benne biztos. Nem mondom, hogy rossz lenne az arcmemóriám, sőt a nevekkel is pont így állok, de most mégsem gyulladt ki a kis villanykörte a fejem fölött. A fejem óvatosan kissé jobbra döntve összpontosítottam a lány arcára, mindazonáltal megint csak olyan bambán, ahogy csak lehetett. Szép. Nem, inkább nagyon szép. Sötét haja egy kicsivel hosszabb volt, mint az enyém. Amerikai szemnek elsőre még rokonok is lehetnénk. De nem vagyunk azok. Legalábbis, hacsak valami fondorlatos módon nem érnek össze a távoli rokoni szálaink. Láttam már láttam már… De hol? Nevek, arcok, össze-vissza cikáztak a fejemben. Majd hirtelen… leesett a tantusz. Yoko. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az. Lassan egy enyhe mosolyra húztam a szám és próbáltam kevésbé kínosra kihozni a helyzetet. Hosszú hallgatás után, gyorsan igyekeztem reagálni gyors mondataira. Olyan szépen dallamosan, ám de váratlanul elhadarta nekem, hogy kissé megakasztotta a reakcióidőm mechanizmusát.
- Valóban. – mosolyodtam el én is, majd újra a kis fácskákra emeltem a tekintetem egy pillatara. Talán valaki más is osztja furcsa csodálatom a hasonló kis természeti csodák megmaradt tagjai iránt.
- Szerintem csodaszépek. – néztem ismét a lányra, akiről most már biztosan tudtam, hogy Yoko az. Bár, ha agyon ütöttek volna sem tudtam felidézni a vezetéknevét. Sebaj, legalább tudtam hová tegyem. Ő volt az a lány, aki egy éve találkoztam először. Utána sem sokszor. Nyáron, San Franciscoban. Haley Drewson ott ünnepelte a 18-at. A Sunset hotel elit vendégei voltunk. Atya ég, micsoda hét volt... Jól jönnek a gazdag ismerősök. Yokoval ott mutattak be minket egymásnak. Azt hittem arrafelévalósi, de ezek szerint tévedtem. Nem hittem, hogy erre futunk össze. Ha tényleg ő az, hát ez a csaj nagyon tud bulizni, az tuti. Megkockáztatom kijelenteni, hogy életem legjobb bulijai között magasan vezet...
- Én csak simán kétlem, hogy megélnének az otthonainkban. – görbült le a szám.
- Szerintem ezek a növények itt már nem szeretnek minket, embereket. Túl sok pusztult már el belőlük, a mi „fejlődésünkért”. – sóhajtottam. Na igen, ha növény lennék, én is dühös lennék magunkra. Gyűlölném magunkat.
Nem akartam azonban megrögzött természetvédő aktivistának tűnni. Sosem volt alkalmam mélyre szántóan elbeszélgetni Yokoval a múltban. Más se hiányzott, hogy már most teljesen hibbantnak tartson.
Miután csak így idevágódott mellém, feltételezem, hogy felismer. Vagy legalább az arcomra emlékszik. Uh, büszke lettem volna magamra, hogyha így van. Nem vagyok az a harsány fajta, akit elsőre megjegyeznek az emberek. Bár valószínűleg visszahúzódó kis szürke egér lennék, Michelle nélkül. Így azonban, hogy drága legjobb barátnőm gyakorlatilag esélyt sem adott a beszürkülésre, azért nekem is megvolt a magam beszélőkéje. A kínos továbbiakat megelőzve biztosra akartam menni, hogy azzal beszélek, akiről, azt hiszem, hogy aki. Bár ennek a gondolatsornak nem hiszem, hogy túl sok értelme lett volna. Még szerencse, hogy csak a fejemben futott le.
- Yoko, igaz? – kérdeztem bizonytalanul, de mégis kicsit büszkén, hiszen szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem tévedek.

°öltözékem°

Tárgy: Re: Hizashi mesterséges botanikus kertje Szer. Júl. 03, 2013 7:10 am

Rei & Nammie

Valahol, már nem tudom, hogy mikor és pláne hogy hol hallottam azt, hogy minden az időzítésen múlik. Vagy lehet, hogy valami hülye filmben hallottam ezt? Ezt érzem a legvalószínűbb opciónak, de még ennek ellenére sem mernék mérget venni rá. Na mindegy, nem is ez a lényeges, hanem, az, hogy most ez be is igazolódott. Ugyanis, a lány (akinek a neve, még mindig nem akar beugrani) már indulni készült tovább, mikor mellé léptem. Kis híján neki is mentem volna, ha nem lépek odébb egy kicsit az utolsó másodpercben. Nem lett volna különösebb tragédia, ha továbbmegy, mert akkor én is mentem volna utána, hogy beérjem, de az már kicsit sem lett volna feltűnő. És egy olyan jelenetet inkább egy vígjátékba illene bele, mintsem a valóságba. És azért ezt az egyoldalú fogócskát sem lehet a végtelenségig űzni. Pláne, hogy most nincs is kedvem hozzá. Meg itt alig van pár ember, így eléggé nyilvánvaló lenne, hogy őt követem. Az utcán ez könnyebb, hiszen a nagy tömeg elrejt.
Amint a lány mellé állok, és az arcára tekintek, beugrik minden. A szemei megmaradtak az agyamban. Annak ellenére, hogy ázsiai, hatalmas szemei vannak, ami szerintem szép, nagyon.
A lányt úgy hívják, hogy Ha Neul. ~Éljen! Végre eszembe jutott! Ennek örömére pezsgőt mindenkinek!~ És egy éve futottunk össze egy másik lány (Haley, vagy hogy hívták az ünnepeltet) születésnapján, azt hiszem, hogy San Fransiscóban. Elég fényűző egy parti volt mit ne mondjak. Sok pénzes gyerek volt jelen, köztük én is. Volt ott egy srác, az a tipikus napbarnított, zselézett hajú, újgazdag ficsúr, aki számára ismeretlen a „nem” szócska. Azonban én remélhetőleg megtanítottam neki akkor, amikor belelöktem őt a hotel medencéjébe.
Ott mutattak be egymásnak Ha Neullel, bár sok lehetőségem nem volt őt jobban megismerni, pedig kedves lánynak tűnt. És, hát… azon a bulin igazán önmagamat adtam, ergo mondhatjuk úgy is, hogy rendesen vadultam. De tekintve, hogy most nem rohant el vagy nem emlékszik erre, vagy csak szimplán nem zavarja a party mániás oldalam.
Egy ideig csak szótlanul állunk egymás mellett. Én vigyorgok rá, mint a vad alma, s közben előre hátra hintáztam azáltal, hogy hol a lábujjaim felé, hol a sarkamra helyezve a súlypontomat. Míg Ő nem reagált semmit. Egy kicsit megijedek, hogy rossz szokásom szerint túl gyorsan hadartam el a mondandóimat. De úgy tűnik, hogy ennek ellenére is érthető volt, amit mondtam, és ennek örülök.
- Igen, Valóban mesések - bólintok, és még mindig nem hagyom abba a hintázást.
- Nem tudom, szerintem biztos lenne hozzá egy robot kifejlesztve, ami gondozná az adott kis növénykét figyelné, hogy megfelelő - e a hőmérséklet, a páratartalom és egyéb fontos értékek - a feltevésére, miszerint gondolkodó növények elmosolyodok. Nem azért mert, hogy gyerekes lenne, hanem mert szerintem aranyos feltevés. Végül is, még egy növényt sem kérdeztünk meg erről. És nem egy olyan embert ismerek, akinek az IQ-ja biztosan a növények szintje alatt van…
- Hm, ez elgondolkodtató. A kint, a szabadban élők, amiket még nem vágtunk ki valamilyen ostoba indok miatt azok bizonyára, és teljes joggal gyűlölnek minket homo sapiens sapienseket. Viszont szerintem ezek a kis drágák azt sem tudják, hogy van világ az arborétumon kívül! - miközben ezt mondom, leguggolok, hogy egy szinten legyek a bonsaiokkal és az ujjaim hegyét végigsimítom rajtuk gyengéden. - Szerintem ezeket a leveleket még nem is érte egy lágy szellő sem! - tekintetem elmereng az előttem lévő kis bonsaion. Kicsi ágak, apró levelek, olyan törékeny s olyan gyönyörű.
Mikor meghallom a nevemet, pontosabban az álnevemet felugrok és olyan pózban állok meg, mint ahogyan a katonák szoktak tisztelegni.
- Fujiwara Yoko szolgálatra jelentkezik! - igyekszem komoly arccal és hanngal elmondani, de a végét elröhögöm. - Téged pedig Ha Neulnek hívnak ügye? - mosolygok rá gyengéden.

Tárgy: Re: Hizashi mesterséges botanikus kertje Szomb. Júl. 20, 2013 11:32 am

Nammie & Rei

Nem tévedtem. Yoko volt az. Ebben a pillanatban úgy forgatom a nevét a gondolataimban, mintha csak egy kedves ismerős lenne, akivel minden áldott nap összefutok. Ennek ellenére csupán egyszer találkoztunk. Sosem tartottam nagyra a futó ismeretségeket. De Yoko olyannyira menőnek tűnt nemcsak a bulin, de így mellettem állva is, hogy simán elbújhattam mellette. Úgyhogy tulajdonképpen itt és most roppant büszke voltam, hogy vele társaloghatok. Igen, hajlamos voltam emlékeztetni magam, szinte beteges gyakorisággal, hogy ha Michelle nem lenne, én sem törtem volna magam, hogy valamennyire is ismert legyek a korombeliek körében. Mondhatjuk úgy is, hogy nem lett volna elég bátorságom hozzá. Yoko egészen hasonlít Michelle-re. Ugyanaz a karakán és bulizós jellem, mindketten csúcsszuperül néznek ki hozzám képest. Tekintetem villámgyorsan és észrevétlenül, és be kell valljam kissé irigykedve újra végigpásztázta beszélgetőtársam kinézetét. Viszont még mindig nem mondhattam el, hogy ismerem Yoko-t, én viszont máris párhuzamba vontam az én búgócsiga bestemmel.
- Ne haragudj, kicsit elragadott a hév. - mondtam pironkodva.
- Kislány korom óta imádom a növényritkaságokat. Bár akkoriban olvasni igencsak lusta voltam utánuk - fecsegtem tovább szórakozottan - ezt most igyekszem pótolni. Na igen, szerettem volna okos lenni, ha már szép külső nem jött össze...
- Igazad lehet, ha az emberek keze alatt nincsenek biztonságban, talán erre is a gépeket kellene használnunk. Igazából nem hinném, hogy ez valakinek is eszébe jutott volna ezelőtt. Mármint, hogy odahaza is kicsit eleressze a pénztárcáját erre. Ha szép növényeket akar, a megfelelő technikára is köteles költeni. Valamit valamiért. Ha lenne annyi pénzem, hogy azt se tudjam, mit kezdjek vele, anya következő szülinapi ajándéka már ki is lenne pipálva.
Igazából ez is olyan dolog, amit nem szerettem nagyon kifecsegni... hogy a szüleim nem keresnek annyit, mint amennyi látszik rajtunk. Nem állítom, hogy roppant bölcs lennék, de mindig is azt gondoltam, hogy a látszat fontos. Ostobaság, hogy a szépség belül van. Igaz lehet persze, de csupán nagyon kis részében a dolognak. Senkit sem szeretnek csupán azért, mert olyan kedves és aranyos... vagy csupán nem errefelé. Azon a bizonyos bulin sem lett volna ott, ahol találkoztam Yokoval... Egyszerűen, csak annak nézek ki, aminek a az emberek látni akarnak. Olyan társaságban mozgok, ami alapján újabb feltételezések adódhatnak, milyen is vagyok. És már kész is egy másik Rei, aki nem egészen én vagyok, mégis olyanok is kedvelik, akik talán éppen szóba se állnának vele. Nem fontos. Itt, most nem...
- Nem, biztosan nem tudják, hogy van világ odakint is, de talán jobb is így. Ártana nekik ez a világ, a maga lágy szellőjével együtt. Kislányosan lebiggyesztettem a szám és ismét az apró leveleket fürkésztem. Szegény kis drágáim!
Kesegésemből, azonban magamhoz térített a dicsőséggel egyenlő érzést okozó tény, hogy tényleg ráhibáztam egyetlen találkozás után a lány kilétére. És, ha azt hiszed nincs új a nap alatt... Ha-Neul. A legtöbb itteni képtelen megjegyezni a teljes nevem. Fura, de még a hozzám hasonló ázsiaiak is. Bosszantó és idegesítő dolog ez. Mit szólnának, ha Crimeson-t mondanék Colinsworth helyett, vagy Wilson-t a Williams helyett?!
Yoko viszont brillírozott, és ezzel egyenesen belopta magát a szívembe.
- Bizony. - bólintottam, majd biccentettem felé egyet olyan kis kajlán. Olyan jól esett, hogy végre egyszer valakinek én maradtam meg. Még olyan hosszú és mozgalmas éjjel után is. Büszkén kihúztam magam, de még így sem voltam olyan magas, mint Yoko. Sebaj, ehhez már hozzá szoktam, hogy szinte mindenhol én vagyok a legkisebb.
- Nem számítottam rá, hogy Los Angelesben találkozunk. - mondtam barátságos mosollyal megspékelve - ami azt illeti, azt hittem san francisco-i vagy. - fejeztem be kissé zavarban.
- Úristen, az a buli... - szaladt ki a számon, majd hirtelen elnevettem magam. Élénken fel tudtam idézni Tony Hotchner csobbanását a medencébe, mikor Yoko kikosarazta. Megnyugtató, hogy mindenki emlékszik rá az egyetemen. Rá fért már, hogy valaki észhez térítse és leszállítsa a magas lóról.
Úristen, annyi mindent kérdeztem volna úgy egyszerre Yokotól. Meg akarom ismerni! Talán még jóban is lehetnénk. Ő pedig azt a Reit kedveli eddig, aki vagyok, nem pedig azt, akinek látszom. Ha valami, akkor ez volt igazán fantasztikus érzés.

°öltözékem°

Tárgy: Re: Hizashi mesterséges botanikus kertje Vas. Júl. 28, 2013 12:05 pm

Rei & Nammie

- Semmi baj! - legyintek. Ha valaki, akkor én tudnék mesélni arról, hogy milyen, ha valakit elkap a hév. Nálam szinte az már a napi menetrendembe felvehetném: ébredés: legkésőbb délkor. Utána reggeli, majd mosdás, belekezdeni valamiben, amibe rendesen belelendülni. Később a csávából épen és élve kikecmeregni. Érzem, hogy ezt sem (sok más érdekes szokásommal egyetemben) folytathatom a végtelenségig. Azért lássuk be, hogy amit művelek az egy kicsit sem veszélyes. Elég csak egy feldühödött ügynök, akivel összeakad a bajszom és nekem kampec. Vagy a világok kormányai kollektív utazó – eltüntetést rendelnek el, mondván, hogy nem veszélyeztethetik, hogy kitudódjon a „kis” titok. Végeredményül ismételten engem kapunk holtan.
- Én is, de én inkább csak a messziről. Hamar be kellett látnom, hogy ez így a jó a virágok érdekeit nézve - mondom, miközben zavartan vakarom a tarkómat. Na igen, ilyen téren teljesen ebbe a világba illek. Inkább csinálja meg helyettem valami más, ami nem tud hibázni. - Szintúgy, mondjuk mikor meg is próbáltam olvasni róluk, mindig elaludtam a gyökér részeinél - húzom oldalra a számat. - Ilyen téren az állatokat előnyben részesítem.
- Hm. A mi korunk emberei mindenképpen veszélyt jelentenek rájuk. De azt ne feledjük el, hogy hosszú évszázadokig emberek gondos, alapos és szorgos munkájának kreálmányai ezek. Inkább kéne valami időgép féléket készíteni, és pár ősi mester idehozni, mintsem megint a gépekhez nyúlni. Szépen lassan, ha ez így halad, hamarosan már mi magunk is robotokká válunk - mormogok az orrom alatt és bízok benne, hogy ez nem hangozz túl technika – ellenesnek. Nem szeretnék senkiben sem gyanút kelteni, hogy én nem teljesen ide valósi vagyok, viszont eddig még nem találkoztam olyan itteniekkel, akik úgy gondolják, hogy a túlzott bizalom a gépekbe fektetve nem olyan jó ötlet, mint amilyennek elsőre az látszik. Szóval lehet, hogy ezt most nem így kellett volna mondanom.
- Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy édes tudatlanság - mondja a kíváncsi – fáncsi, akinek mindenről tudnia kell. - Ja, kitudja milyen mérgező anyagok jutottak már a légkörünkbe, amitől ők se perc alatt meghalnának - sóhajtok nagyot. Elismerem, ilyen téren a saját világom sem kispályás. Ott nekünk is van ózonlyukunk, üvegházhatásunk, olvadó gleccsereink, s ezáltal növekvő tengerszintek, de az mind eltörpül az itteni dolgokhoz képest. Legalábbis szerintem. Bevallom, nem vagyok egy IQ bajnok, de azt azért én is tudom, hogy a kütyükhöz elég sok környezetszennyező anyagot termelnek, igencsak természetromboló folyamatok során.
Tényleg az a neve, amire emlékeztem, ennek örömére szívem szerint itt helyben örömtáncot lejtenék, de azt hiszem, akkor tényleg eláshatom azt a nehezen felépítgetett képet, hogy legalább egy kicsikét is, de normális vagyok. Talán amiatt is jegyeztem meg pontosan a nevét, mert ő is koreai, csak úgy mint én. ~Várjunk csak: én itt most egy japán lány vagyok, Yoko. Ezt nem szabad elfelejtenem és nem kikotyogni a valós személyazonosságomat.~
- Azt hiszem, csak az lenne meglepő, ha a Marson találkoznánk - nevetek fel. - Ahogy a mondás is tartja: Kicsi a világ. Őszintén szólva kissé én is meglepődtem, hogy itt futok veled össze. De főképp csak azért, mert szinte senkiről sem tudtam meg ott a buliban, hogy ki hova valósi! - emelem fel a kezeimet védekezően. Mikor a buliba értem, már javában folyt minden, így mélyebb beszélgetéseket nem tudtam kialakítani. Így Ha Neullel sem, pedig nagyon szimpatikus volt az alatt a rövid idő alatt, amit csevegéssel töltöttünk. Volt benne valami, ami megfogott, kisugárzás, azt hiszem. A meghívottak nagy részéből csak az látszott, hogy piszok gazdagok a szüleik, de csak ennyit tudnak. Semmi személyiség, semmi ész. Nála egy kicsit azt is éreztem, hogy nem teljesen oda való.
- Jaj nem, dehogy is! Csak éppen pár napot töltöttem ott akkor - vigyorgok.
- Igen, az a buli eléggé fergetegesre sikerült - sóhajtok egyet vágyakozóan. - Valamikor meg kéne ismételni! Ott voltál, mikor belelöktem egy srácot a medencében? Nem tudod, még mindig piszkálja az a csőrét? - fordulok a lány felé kíváncsi tekintettel.