Song Eun Mi

teljes név:

Song Eun Mi

becenév:

Eunmi, Eun, Eunnie,

születési idő, hely:

1991. november 3. / Beta, Anyang, Gyeonggi-do, Dél-Korea

univerzum:

Beta

csoport:

Utazó

play by:

Park Kyungri

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Hosszú, állandóan változó színű haj, magas, karcsú alak, enyhén vágott szemek, átlagos domborulatok. Eunmi soha nem panaszkodhatott a külsejére, úgy ahogy a többiek sem. A tény, hogy a szép lányok táborába tartozik, mindig egyértelmű volt a lány számára, ami sokszor idézett elő olyan pillanatokat, melyek nagyképűnek festették le őt, kivívva néhány ember ellenszenvét. Gyakran fordul elő, hogy a lány egy kissé túl pozitívan beszél a külsejéről, de nem hiszi, hogy ez akkora probléma lenne, tekintve, hogy megengedheti magának az adottságainak köszönhetően.

Eunmi kedvenc testrésze a szemein kívül a haja, amit imád minden nap máshogy viselni, néha órákat is eltölt a tükör előtt csak azért, hogy valami csinit varázsoljon hajkoronájából. Az öltözködését illetően a lány próbál igazodni a divathoz, ugyanakkor mindig csak olyan ruhát visel, ami neki is tetszik, és nem ijed meg attól sem, hogy néhanapján egy szál melegítő alsóban és felsőben jelenjen meg az utcán, ha olyan kedve. A sminket illetően tuson kívül sokat nem használ, ám épp ez az, ami kiemeli a szemeit, aminek színe egyébként szintén változó, tekintve, hogy gyakran hord színes kozmetikai lencséket. Van egy tetoválása a jobb combján, ami a Skorpió jegy szimbólumát ábrázolja és szeretne még egy rövid idézetet is csináltatni a csuklójára majd a közeljövőben.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

Eunmi személyisége első benyomásra egyszerűnek és könnyen megérthetőnek tűnnek, ami azonban nem teljesen igaz. Bár az átlagos embereknek, akik nem állnak különösen közel a lányhoz, akár örökké így tűnhet, azok, akiket közel enged magához, egy idő után rájönnek, hogy sokkal több van ott, mint amennyit enged látni.  Eunmi egy életrevaló és vidám lánynak mutatja magát az átlagos emberek előtt, ami teljesen helyénvaló, de természetesen a személyisége roppant sokrétűbb ennél. A lány szereti elhitetni az emberekkel, hogy bizalmába fogadta őket és megengedte, hogy megismerjék őt egy kicsit jobban, holott ez távolabb sem állhatna az igazságtól. Míg ő mindig addig-addig mélyíti az emberi kapcsolatait, mígnem legalább nagyjából ki nem ismeri a másikat, addig ő úgy tesz, mintha sokat árulna el magáról, pedig valóban vajmi keveset mutat. Ez nem azért van, mert át akarja őket vágni, csupán nehezére esik megbízni az emberekben és Eunmi utálja, ha valaki megismeri a valódi jellemét. A feltevés, hogy valaki ’kiismerje’ borzalmasan cseng a számára, épp ezért nagyon kevés embernek engedi csak meg, hogy ez megtörténjen.

Eunmi a saját szabályai szerint él. Nem nagyon foglalkozik az elvárt normákkal, mindent akkor csinál meg és úgy, ahogy kedve van. Imádja a kalandokat, az érdekes dolgokat és embereket, ha valamit vagy valakit unalmasnak talál, nem töri magát, hogy egy fikarcnyi időt is szánjon rá. Szeret félrevonulni, hogy megtervezze a következő utazását, vagy hogy szimplán csak gondolkodjon egy kicsit, lételeme a zene, de imádja a csendet, ha magányra vágyik. A lány mindig kegyetlenül őszinte, amivel más sokszor tette tönkre a barátságait, de úgy tartja, hogy ha valaki nem bírja elviselni az igazságot, akkor az inkább ne is akarjon a barátja lenni. Bár általában elrejti, Eunmi piszkosul féltékeny típus, személy szerint ezt tartja az egyik legrosszabb és legidegesítőbb tulajdonságának. Ha valaki megbántja, általában hamar megbocsát, de sose felejt és folyamatosan gyűjti a sérelmeit, csakhogy egy idő után megbosszulhassa azokat.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

Nézem, ahogy anya újból felsóhajt és előrenyúl, hogy ujjait végighúzza az arcomon. Az alsó ajkamba harapok, majd egy fél pillanatra lehunyom a szemem, és gyengéden hozzásimulok a már kissé ráncos, de még mindig meleget sugárzó ujjakhoz.

- Ennyire nehéz? – kérdezem halkan, mire anya enyhén vállat von.

- Nem, annyira nem… - feleli halkan, kissé szórakozott hangnemben, mire én oldalra billentem a fejem.

- Inkább frusztráló, nem igaz? Borzalmasan idegesítő lehet, hogy állandóan keresned kell az olyan pillanatokat, amikor apa nincs a közelben, csakhogy tudjál nekem mesélni – lehelem halkan, mire anya egyetértően bólint és rám mosolyog.

- Pontosan. De már lassan húsz éve őrzöm a titkot, Eunnie. Kezdek hozzászokni.

- De ő miért nem tudhat róla? Miért nem mondhatjuk el neki, hogy utazók vagyunk? – érdeklődöm halkan, ahogy közelebb bújok anyához. Ő karjaival körbeöleli a testemet és közelebb húz magához.

- Nem szeretnék erről beszélni neked egyelőre, még fiatal vagy, hogy politikával és a kormány dolgaival foglalkozz – nyugtat kedvesen, mire én bólintok.

- Értem, anya. Akkor inkább ne is beszéljünk erről – lelkesedek fel és teliszájas mosollyal nézek fel anyura. – Még mindig van egy fél óránk, kérlek, folytasd a mesélést!

*

- Eunmi, sehogy sem tudlak itthon tartani?

Pillantásomat apámra emelem és egy rövid időre úgy érzem, mintha tőrt forgatnának a szívemben, ahogy látom az egyértelmű csalódottságot és bánatot a szemeiben. Előrehajolok és egy a karjaimba vonom, gyengéden magamhoz szorítva őt.

- Biztos, apu. Tudod nagyon jól, hogy az egyik legnagyobb álmom az, hogy körbeutazhassam a világot. Már felnőttem, semmi értelme annak, hogy továbbra is a nyakatokon lógjak – nevetek fel halkan, mire apa lassan bólint egyet.
 
- Értem. De miért mondtad azt, hogy ne is nagyon keressünk? Nem akarod tartani velünk a kapcsolatot? – mormolja a fülembe és kihallom az enyhe sértődött tónust a hangjából.

- Dehogyis, nem erről van szó. Csupán, valószínűleg roppant elfoglalt leszek és nem fogjátok tudni, hogy mikor vagyok elérhető és mikor nem. Ezért majd inkább én kereslek titeket, de megígérem, hogy nem fogom elfelejteni, jó? – mosolygok apura, majd anyura, mire mind a ketten bólintanak.

- Érezd jól magad, bármerre is mész, jó? – mondja apa, majd megböki az orromat. – Élvezd a fiatalságod, de csak mértékkel!

- Értettem, értettem – nevetek vidáman, majd még egyszer megölelem, mielőtt anyához fordulnék. Szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást, elég csak egy pillantást vetnem a szemeire és máris pontosan tudom minden mondatát, amit velem akarna megosztani, de apa jelenléte miatt nem teheti. Tudja nagyon jól, hogy amikor azt mondtam, körbe akarom utazni a világot, közel sem erre a világra gondoltam. Azzal is tisztában van, hogy azért nem szeretném őket, hogy véletlenszerűen felhívogassanak, amíg én távol vagyok, mert előfordulhat, hogy addigra én már egy teljesen más világban tengetem mindennapjaimat. Rettenetesen érzem magam, amiért nem lehetek őszinte apával, amiért nem tudom elmondani neki, hogy tulajdonképpen miért is vagyok ennyire izgatott és boldog. De nem tehetem, mert köt a titoktartás. A kormány már így is borzalmasan végzi a dolgát, tekintve, hogy rajtuk kívül senkinek sem kéne tudnia a két másik világról, ezért nekünk kell megakadályozni azt, hogy még több emberhez jusson el az információ.

- Vigyázz magadra, Eunnie – suttogja anya, mire én szorosan magamhoz ölelem és beletemetem az arcomat a hajába, belélegezve a legújabb, kókuszos samponjának kellemes illatát.

- Ti is vigyázzatok magatokra, rendben? Nem szeretném megszakítani a vakációmat csak azért, mert nem vagytok elég óvatosak – próbálok viccelődni, de csak anya nevet velem együtt, apa még mindig hófehérre váltan áll mellettem. Nem szeretem így látni, ilyen mérhetetlenül bánatosnak, de nem tehetek ellene semmit.

-  Ahj, apu, ne légy már ilyen hóka, lassan már egy hóember is megirigyelhetné a színedet – bököm finoman oldalba, mire egy halvány mosoly ugyan megjelenik az arcán, de a sápadtsága nem tűnik el. Egyre rosszabbul érzem magam és ezt anya is észreveszi, úgyhogy finoman végigsimít a karomon, közvetlenül tudatva velem, hogy most már ideje lesz elindulnom.

- Apa, ígérd meg, hogy nem leszel ilyen, miután elmentem! – nézek rá komoly arckifejezéssel. – Ha ilyen fapofájú és depressziós maradsz életed végéig, anya el fog hagyni. Higgy nekem.

- Na, csak merje azt tenni, úgysem engedném el! – kiált fel hirtelen apu, mire mind a hármunkból előtör a nevetés. Egyszerre ölelem át mind a két szülőmet és mindkettő arcára nyomok egy-egy puszit.

- Akkor hát, jók legyetek és ahogy mondtam, vigyázzatok magatokra! – küldök egy utolsó boldog mosolyt feléjük, mielőtt megragadnám a bőröndjeimet és megfordulnék, hogy elinduljak a jövőm felé és hogy elrejtsem a hirtelen megjelenő könnyekkel áztatott szemeimet.