Vízpart

-Gyere Max! -kiáltottam a tőlem olyan 50 méter távolságban lévő huskynak. Szemlátomást élvezte, ahogy a langyos víz végigsimít a mancsain. Amint meghallotta a hangom csaholva indult el felém.
Túl sok minden történt. Lazításra volt szükségem egy olyan helyen, ahol nem zavarnak, magam lehetek és elmerülhetek a gondolataimban. Közel ültem a vízhez. A hullámok egészen közel jöttek hozzám, a végük elérte a talpam. Naplemente volt.
Szokásomtól eltérően most levetettem a reverendát, és helyette fekete nadrágot és fekete inget vettem fel, amit egészen a könyökömig feltűrtem. Mint mindig, a keresztet formázó medálom ott lógott a nyakamban egy bőrszíjon. Cipővel nem fárasztottam magam, szerettem érezni a talajt a lábam alatt, ahogy a homok forrósága átmelegíti az egész testem. Ettől érezheti az ember igazán azt, hogy él.
Mostanában túl sok gond volt a táborban. Mi, forradalmárok közel sem voltunk elegen, a hatóság pedig egyre keményebben lépett fel ellenünk, nem riadtak vissza attól sem, hogy kioltsák az életünk. Ez minden táborlakó hangulatára rányomta a bélyegét. Feszültség, bizonytalanság, és néhol kétségbeesés is érezhető volt.
Próbáltam minél több időt tölteni a táborban, de a közeli templom papja vagyok, el kellett látnom a teendőimet, még akkor is, ha a forradalmároknak sokkal nagyobb szükségük volt rám, és a készletekre, amiket Matt-tel vittünk nekik.
Viszolyogtam ettől az egésztől. Az ellenségeskedéstől, a kizsákmányolástól, a haláltól...néha azt reméltem van más út is, hogy lehet ennél kíméletesebb, könnyebb módszer, de minduntalan beláttam, hogy nincs könnyű út, csak helyes.
Hittem az ügyünkben, ahogy sokan mások is, csak remélni mertem, hogy az igazság nem követel túl sok áldozatot.
-Max.-mosolyogtam a kutyára, miután oda ért hozzám, és fejét a karom alatt átbújtatva hozzám dörgölőzött. Egyik kezemmel közelebb hoztam magamhoz, a másikkal pedig megdögönyöztem a fejét.
Max-et körülbelül három éve találtam elhagyva, soványan, és fáradtan az út szélén. Megsajnáltam, és hazavittem. Bárki megtette volna, ugyanis olyan szemeket meresztett rám, amiktől még a legkőszívűbb ember is megenyhült volna.
-Ezt szeretnéd, ugye? -kérdeztem egy mosollyal a kutyától, miközben elővettem a hátam mögül egy kisebb méretű sárga labdát. Max egyből ugrálni kezdett.
Felálltam. Max már alig várta, hogy elhajítsam, ő pedig utánafuthasson és visszahozhassa nekem. Éles eszű kutya, mégis imádja ezt a bugyuta játékot. Hiába, ez sosem veszik ki belőlük.
-Futás, haver! -pillantottam az állatra és elhajítottam a labdát.

Maxnek sikerült elég messzire elszaladnia ahhoz, hogy már ne nagyon figyeljek rá. Okos kutya, perceken belül visszajön.
Szerettem a tengerpartot. Mindig megnyugtatott a víz morajlása, és a hullámok látványa, ahogy a sziklákhoz csapódtak. Nem csak a sós víz illatát szerettem jó mélyen a tüdőmbe szívni, hanem a hely egész atmoszféráját.
Az embernek szüksége volt erre ezekben az időkben. Gamma természeti harmóniája kezdett felbomlani, és ennek tudtam a pontos okát. Dühített, hogy egy világ ezt megteheti a másikkal, hogy emberek megtehetik ezt más emberekkel. Bár nem szabadott volna ítélkeznem és többnyire nem is szokásom, mégis...azokat az embereket, akik ezt tették Gammával igenis elítéltem, úgy is, hogy semmit nem tudtam róluk.
Matt sokszor mondta, hogy meg kéne próbálnom az átkelést, lehet, hogy a DNS-em megfelelne. Mániája volt erről győzködni engem, de még nem sikerült rávennie. Úgy gondoltam ezt a világot sem lehet megismerni egy emberöltő alatt, akkor mit kezdenék másik kettővel?
Percekig bámultam elmélyülten a vizet zsebre tett kézzel. Ebből az állapotomból csak a majdnem mellettem földet érő labda zökkentett ki. Felnéztem, és a felém futó kutyára, majd a nem sokkal utána közeledő nőalakra pillantottam.
Max csaholva, örvendezve futott oda hozzám, immár labdával a szájába. Megsimogattam a fejét, aztán a nőre pillantottam.
-Üdv! -köszöntem neki én is, de még mindig nem engedtem el a kutyám.
-Szeret ismerkedni. -húztam félmosolyra a szám. Kétségtelenül gyönyörű nővel álltam szemben, és bár pap vagyok és cölibátust fogadtam, férfi is voltam, ráadásul nem vak.
Ennek ellenére nem aggódtam, Isten mindig azért küld felém kísértést, hogy próbára tegyen, én pedig céltudatos vagyok és szeretem kiállni a feladatokat.
-Örülök Lana. Nate vagyok. -nyújtottam felé a kezem kézfogás céljából, aztán ismét a vízre emeltem a tekintetem.
-Gyönyörű hely. Gyakran sétálsz erre? -tettem fel egy egyszerű kérdést, amire a válasz rengeteg dolgot elárulhat a lányról.
Először is azt, hogy a közelben él vagy tartózkodik e, hogy szeret e sétálni, szereti e a tengert...mindig is szerettem új embereket megismerni, és miért ne tettem volna most, hogy Max felém sodort egyet.
Nem éreztem szükségét annak, hogy eláruljam mivel foglalkozom. Ha megkérdezi természetesen nem fogom letagadni, de az emberek mindig másképp kezdtek el viszonyulni hozzám, miután megtudták, hogy pap vagyok, pedig én is gyarló ember vagyok, akárcsak ők. Nem akartam, hogy most is ez történjen, hogy Lana is másképp viselkedjen.
Eddig kétféle emberrel találkoztam : voltak azok, akik amint megtudták, hogy pap vagyok, elmondták minden bűnüket, minden gondjukat bajukat...a többiek pedig szimplán csak tartózkodóbbá váltak. Sosem értettem. Miért ne lehetnének egyszerűen csak önmaguk?