Rei Minh

teljes név:

Rei Ha-neul Minh

becenév:

Rei

születési idő, hely:

1993. november 24. ~ Alpha, San Francisco, USA

univerzum:

Alpha

csoport:

Alpha állampolgár

play by:

Goo Hara

- - - - - - - - - - - -

look what you've done, you think that you're the only one.

Barna szemem és hosszú, csakugyan barna hajam van, amit szeretek sokféleképpen variálva viselni. 164 cm magas termettemmel mondhatni egészen apróka vagyok a korosztályomhoz képest, de ez sosem zavart igazán. Büszke vagyok vékonyka alakomra és igyekszem formában tartani. Leginkább egyszerű, de/és divatos ruhákban látni engem. Nem igazán szeretek különösképp kitűnni a tömegből, úgyhogy ennek megfelelően alakítom a külsőm is. Kislányos arcom miatt gyakran még a 19 évemnél is fiatalabbnak néznek, ami egy idő után azért zavaró dolog. A bal térdem felett egy jó pár centis forradás húzódik, kiskorom óta, mikor is lecsúsztam egy hídról játék közben.

- - - - - - - - - - - -

Rescue me, show me who I am...
'cause I can't believe, this is how the story ends.

Nem tartom magam átlagosnak abban a tekintetben, mennyire is különbözöm azoktól, akiket ismerek. Általában csendes vagyok, de ha beindul a beszélőkém, hát állítólag le sem lehet lőni. Sokszor talán azért is nem beszélem ki magamból a dolgokat, mert tartok tőle, hogy nem lenne, olyan aki megértené az én álmodozó kis világomat. Viszont ez ellen is teszek, mégpedig úgy, hogy - bár nem verem nagy dobra, de - naplót írok. Lehet, hogy gyerekes dolog, de én akkor is szeretem. Nem igazán mondanám, hogy a társaság középpontja szoktam lenni. Nehezen barátkozom, de akit a szívembe zárok, azt nagyon. Sokan nem hinnék, de nekem tetszik a világ, amiben élek. Szeretem a technika újdonságait és könnyebb életet. Régebben csak a az imádott sci-fi-jeimben láthattam ilyet, azonban mostanra lassan már ugyanez fogad, ha kilépek az utcára vagy csak, ha kimegyek a konyhába. Sosem telik el nap, hogy ne hallgatnék zenét. Kedvenc állatom a delfin, színem a lila és igazi energiaital mániás vagyok.

- - - - - - - - - - - -

you're from a small town, you're gonna grow up fast
underneath these lights, down in Hollywood on the boulevard.

1993. november 24-én láttam meg a napvilágot az amerikai San Francisco-ban, egy laboraszisztens anya és újságíró apa gyermekeként. Szüleim egyetlen szem gyermeke vagyok még ma is, testvérek nélkül. Szokványosnak mondható gyermekkorom volt. Már amennyire egy ázsiai kislánynak lehet az USA-ban. Mikor még pici voltam, errefelé egyedülállóak számított a dolog. Én voltam az egyetlen mandulavágású szemmel rendelkező az oviban. Idővel kezdtem hozzászokni a gyerekek kérdéseihez... Miért van ilyen furcsa nevem? Miért öltözködöm másként, és a miértek sora egyre csak bővült és bővült. Mígnem felnőttünk annyira, hogy a kérdezgetés, a kíváncsiság, alább hagyjon. Barátaim lettek. Jó barátok. Úgy éreztem a korommal együtt az arcom is megváltozott, még ha nem is így történt. Én a régi voltam, de az idő változást hozott magával. A kicsi kis koreai kislány, aki büszkén szavalt az ünnepélyeken, énekkarban énekelt és jól tanult, lassacskán tinédzserré cseperedett. Divatosabban kezdtem öltözködni, érdekelni kezdtek a fiúk és többet maradtam ki otthonról. Mindez sem változtatott azonban azon, hogy többet beszéljek. Szerettem a számomra fontos dolgokat magamnak megtartani. Minden ilyen gondolatom és titkom tudójává rajtam kívül csupán a naplóm vált. Ott volt a legjobb barátnőm Michelle, akivel gyakorlatilag suli első osztálya óta össze voltunk nőve. Valahogy mégsem tudtam minden egyes kis szösszenettel hozzá rohanni, még ha szerettem is őt. A gimiben valamennyire rontottam a tanulmányi eredményemen, amit azért az érettségire sikerült kompenzálni. Tagja voltam a pompon csapatnak. Ez egy igazi álom megvalósulása volt kis korom óta. Anya szerint jót tett a dolog, jobban kinyíltam az emberek felé, jobban része voltam a közösségnek. Sosem okozott gondot a szereplés, de az önbizalom sosem tengett túl bennem. Valahogy mindenhez olyan kevésnek éreztem magam, mindemellett pedig, a fiúk sem igazán kerülgettek, szóval kezdtem azt hinni, hogy velem van a baj. Aztán időm sem volt ezen gondolkozni. A nagyokosok kifordították a világot a négy sarkából. A csapból is ez fojt akkoriban, bár nem is volt az olyan régen. Az egész mintha csak egy hosszabb pillanat lett volna. Átalakult az eddig megszokott környezet. Minden máshogy nézett ki, mást funkcionált. Még az ég sem volt többé már igazi szép kék. Bordó árnyalata lett, nemcsak a napkeltének, de a délutánnak és a déli napsütésnek is. Egyedül csak az éjszaka sötétje takarta ezt el. „Ne használd ezt, ne használd azt, itt van a sokkal korszerűbb és modern változata.” A végén már az is ciki volt, hogy kotyogóból főztük otthon a kávét. A legtöbb újításra az én unszolásomra került sor otthon. Apa szerint fiúnak készültem. Egyszerűen nem ment be a haja alá, hogy szerethetem a szalonnát, a körömpörköltet, a disznósajtot, amit szerinte csak a férfiak képesek megenni. Ahogy azt sem, hogy élvezhetem órákon át a tévében futó, űrben lövöldözős, futurisztikus, idegen fajoktól hemzsegő sorozatokat és filmeket. És azt sem, hogy járhatok folyton focimeccsre vagy izgulhatom végig a Forma 1-et. Furcsa lány vagyok, tele ellentmondással, de ez ellen, ha akarnék sem tudnék tenni.
Nemrég kezdtem az egyetemet, és hát meg kell vallani, nehéz. Mindig tudtam, hogy a bölcsészettudományi kar, az ami nekem való, úgyhogy esélyt sem adtam másnak, megcéloztam a hőn áhított helyet és most pedig szociológusnak készülök. Ami ebbe a az átalakult világban nem is árt, ha van. Mindemellett, dédelgetett álmom, hogy egy napon elismert írónőként tartsanak számon. Folyton írogatok, elképzelhetetlen, hogy egyszer ne süljön ki belőle valami igazán nagyszabású alkotás. Az informatika tanszéknek köszönhetem viszont a mostani legnagyobb felfordulást az életemben. A miénkkel közvetlen szomszédos épület volt az, amiből egy szép délelőtt megláttam kisétálni azt a fiút, akiért, nem tehetek róla, de most is oda vagyok. Hihetetlenül jó képű, egyszerűen sosem láttam még hozzá hasonlót. Michel buzgalmának és jó kapcsolatainak köszönhetően a nevét is tudtam. Dylan. A filmekben mindig olyan bénának tűnt, ha egy bátortalanabb lány egy irtó helyes és népszerű pasiért rajong. Magam sem értem, hogy álmodozhatok ilyesmiről, de eltökéltem, hogy egyszer megszólítom, és az a Rei leszek, aki mindig is akartam. Bátor leszek, és magabiztos és full kedves. Esélyt nem hagyva neki arra, hogy ne én legyek élete nagy szerelme.
Valahogy mindig ott motoszkált bennem, mi az amit az élet tartogat nekem. Valami nagy dolog részének kell lennem. Ehhez a gondolathoz pedig makacsul ragaszkodtam, keresve a jelet, hátha rájövök, mi is ez a nagy dolog. Mert hát túlságosan álmodozó vagyok. Na és? Egyszer úgyis meglátja a világ, hogy igazam van…