Országút

Már alig érzékeltem hol vagyok. A külvilág ingerei kezdtek eltompulni. Tudtam, hogy kórházba kéne mennem, de minden egyes porcikám tiltakozott ez ellen. Egyik világban sem biztonságos olyan helyekre járnom, ahol szükségük van az adataimra. Nem tudtam felmérni, hogy mennyi ideje is sétálok, vagy hogy milyen messze kerültem a kapuktól. Csak remélni mertem, hogy a lerázó akcióm sikerrel járt és egy ügynök sem követ már. Nem éreztem mást, csak azt a szúró, zsibbadó, fájdalmas érzést, ami a sérülésemmel jár. Még mindig alig hittem el, hogy rám lőttek és el is találtak. Próbáltam egy szorító kötéssel enyhíteni a fájdalmon és megállítani a vérzést, de nem sikerült olyan jól,  mint ahogy azt akartam. Féltem, csak idő kérdése, hogy elájuljak.
A bőrdzsekim elhagytam valahol, le kellett vennem ahhoz, hogy elláthassam magam, már amennyire ezt valóban ellátásnak hívhatjuk.
Az út mellett próbáltam haladni. Egyre inkább dülöngéltem, éreztem, ahogy fogy az erőm. Hihetetlen, hogy olyan közel voltam némi bizonyítékhoz, és ennyire gyorsan fordult át a helyzet jóból rosszba. Dühös voltam magamra, amiért hagytam kicsúszni a kezeim közül egy ilyen lehetőséget.
Nehézkesen ugyan, de elővettem a mobilom a zsebemből és tárcsáztam is egy régi Bétán lakó ismerősöm. Kicsengett. Reménykedtem, hogy másodperceken belül meghallom az ismerős hangot és megnyugodhatok.
-Tedd le! Auu..-szólt bele a telefonba Adam. Furcsa volt a hangja, és az is, amit mondott. A háttérből a telefonba szűrődő baljós hangom sem utaltak jóra.
-Adam! Adam, mi folyik ott? -kérdeztem, de már hiába...nem jött válasz. Kinyomtam a telefont és jobbnak láttam elhajítani. A végén nagyobb pácba kerülök, mint amiben vagyok.
-Oké...nyugi Alina, minden oké...csak menj tovább...-mondogattam magamnak, de kicsit sem segített. Tettem még néhány erőltetett lépést, majd feladtam, és tompán érzékelve csak saját helyzetváltozásom a földre kerültem. Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy fel tudjak állni. A pisztolyom kiesett a táskámból, ezt gyorsan visszatuszkoltam, és mintha mi sem történt volna indultam tovább, miközben a bal kezemet ért lőtt sebem szorítottam a másik kezemmel.

Egyre gyengébbnek és gyengébbnek éreztem magam. A golyó mélyen a vállamba fúródott, nem tudtam mennyi esély van arra, hogy kórház nélkül megoldjam a dolgot, főleg úgy, hogy a telefonhívás alapján Adamre sem számíthatok. Na igen...Adam. Aggódtam érte, sosem csinált ilyeneket és most úgy tűnt nagy a baj. Sosem akartam veszélybe sodorni, mégis, most úgy tűnt megtettem. Sosem szabadott volna megismerkednie velem, barátságot kötni meg főleg nem. Számtalanszor megfogadtam már, hogy nem kötök szorosabb ismeretségeket, tekintve, hogy milyen bajba sodorhatom az embereket.
Ám, ezen már képtelen voltam gondolkodni. A kötés, amit gyorsan, menekülés közben kreáltam kezdett egyre kevésbé tartani, átázott...éreztem, ahogy néhány vércsepp már a bakancsomra is rácsöppen. Őszintén? Adamet akartam, mert ő volt az egyetlen, aki ebben a világban pontosan tudta ki és mi vagyok, orvos és ott segít, ahol csak tud. Persze Bétán is voltak haveroknak nevezhető emberek, de azok csak felszínes ismeretségek voltak, ahol azt hitték, hogy Raven vagyok, a modell, nem a lázadó, vagy épp Alina Mitchell, akinek a létezéséről kezdtem egyre jobban megfeledkezni.
Vettem egy mély levegőt, hogy ezzel is könnyítsek magamon, de nem sikerült. A nagyobb mozdulat következtében még erőteljesebben fájt a sérülés. Az ilyen pillanatok voltak azok, amikben kételkedni kezdtem abban, hogy a forradalom, amire áhítozom egyáltalán lehetséges. A világ igazságtalan, én viszont igazságot akartam. A kizsákmányolás végét...és tessék...amikor kezemben van egy ütőkártya, a túlerő miatt elveszítem. Tényleg nagyobb hangsúlyt kéne fektetnem emberek toborzására, csak nem tudtam, hogy tegyem ezt feltűnés nélkül.
Csak tompán  érzékeltem, hogy egy motor állt meg mellettem. A köszönésre csak haloványan odapillantottam és biccentettem, nem erőltettem a beszédet.
-Jól vagyok...-vetettem oda alig hallhatóan, és csak ekkor vettem észre, hogy az illető, aki megállt egy fiatal srác. Nem gondoltam róla, hogy ügynök, vagy bármi hasonló lenne, de nem kockáztathattam. Tettem még néhány lépést, de hiába.
-Vagy mégsem...-tettem hozzá erőtlenül, mikor a lábaim úgy döntöttek elég volt a sétából, egész testem a földre zuhant. Másodpercekig csak feküdtem, aztán félig ülő pozícióba tornásztam magam.
-Boldogulok! -makacskodtam, pedig tényleg nem voltam abban az állapotban, hogy választhassak. Már csak abban reménykedtem, hogy nem ismeri fel az arcomat, ugyanis egy civilnek (aki nem ügynök, vagy nincs köze a hatósághoz) elég nehézkes lenne megmagyarázni, miért is lőttek rá egy elismert modellre. Persze a modellkedés csak véletlenül jött, de gondoltam nem árt Bétán is kialakítani egy személyiséget, és miért ne lehetnék itt épp modell, ha már a másik két világban úgy sem lehet normális életem. Gammán a forradalom miatt, Alphán pedig bujkálnom kell. Nem arról van szó, itt is megtalálnak, de talán itt voltak a legkevésbé ráállva a keresésemre, és különben is, untam, hogy mindig kerüljem a feltűnést. A modellkedés egész gyors és jövedelmező munka volt, 3 különböző világban 3 élethez szükség van némi pénzre.
-A golyó...ki...ki kell szedni a golyót...-suttogtam a srácra pillantva. Nem tudtam, hogy elfut e vagy sem, de ha esetleg nem, jobbnak láttam elmondani mi a helyzet, ugyanis ez még mindig jobb, mint a kórház.

Nem válaszoltam a szinte költői kérdésre. Nem akartam felesleges kérdésekre pazarolni az energiáim, inkább az agytekervényeimnek hagytam, hogy gőzerővel dolgozzanak, ugyanis valami nagyon jó mesét kellett kitalálnom annak érdekében, hogy ezt megússzam a hatóság kezébe kerülése nélkül. Tudtam, hogy az első gondolata a mentők és a rendőrség, de ebben a helyzetben nem hagyhattam neki, hogy bárkit is hívjon. Nem mondom, sok ez egy fiatal srácnak, de az élet kemény, és ideje rájönnie mennyire, még ha normál esetben nem is kéne így lennie.
-Meglőttek...-jelentettem ki, de ez valószínűleg egyértelművé vált számára, mikor azt mondtam, hogy egy golyó van a kezembe, és az sok más módon nem kerülhetett oda. Szörnyen éreztem magam, nem csak fizikailag, de lelkileg is, hiszen nem akartam senkit belekeverni ebbe az egészbe. Egyáltalán nem is kellett volna megállnia.
-Igen, úgy...-pillantottam rá határozottan, és szabad kezemmel kisöpörtem a hajam az arcomból, hogy a srác is láthassa azt, és ne zavarja a szemem a sok barna hajtincs.
Leszedte a kötésem. A sebre pillantottam, ami már sokkal rosszabbul nézett ki, mint akkor, amikor kaptam. Kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy jobb lenne kórházba menni, de ezt a gondolatot nagyon gyorsan kivertem a fejemből, tekintve, hogy akkor sokkal nagyobb bajba sodornám saját magam, ha ez nem lenne így is épp elég.
-Az nem elég! -csattantam fel, de aztán annyira elfáradtam, hogy a fejem is alig bírtam tartani. Már abban is kételkedtem, hogy a srác tényleg itt van, vagy csak hallucinálok.
-Akkor csináld...-suttogtam halkan, mert tényleg nem tudtam hangosabban mondani. A fertőtlenítő hozzám ért. Iszonyatosan csípett. Jobb kezemet ökölbe szorítottam, és a szám is összezártam. Összeszorított fogakkal tűrtem a fájdalmat, már hozzászoktam, de arról nem volt szó, hogy ennyire fájdalmas lesz ez így.
-A táskámban...van benne...egy fémcsipesz és egy olló...ki kell szedned a golyót...kérlek...-néztem rá kérlelően, majd a táskám felé biccentettem. Most már az sem érdekelt, hogy megláthatja a pisztolyom a táskámban, csak azt akartam, hogy segítsen, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy megússzam.
-Auu...-nyögtem fel, és a vállamhoz kaptam. Rettenetesen fájt.
-Nem mehetek kórházba, érted? Segítened kell! -jelentettem ki határozottan.
-De ha nem, akkor menj innen...-adtam neki másik alternatívát is elfúló hangon. Nem tudtam mit teszek, ha fogja magát és elmegy, de még mindig jobb lett volna a kórháznál. Nem tudhatják meg ki vagyok, és a kérdezősködés soha nem vezet jóra, főleg nem az én helyzetemben.