Kapuk Alfába és Gammába

Jó volt néhány napot teljesen egyedül Bétán tölteni. Persze, szinte minden napomat kvázi egyedül töltöm, állandó társak nélkül, de akkor is, ez egészen más volt. Olyan...normális. Ahogy álltam nem messze az Alphába vezető kaputól, elgondolkodtam. Talán itt kéne maradnom. Teljes személyiségcserét eszközölnöm, és boldogan élnem, amíg meg nem halok.
Nevetnem kellett ezektől a gondolatoktól, aztán inkább hányinger tört rám. A családom halott, Alpha vezetősége még mindig nem bukott meg, és még mindig én vagyok az, akinek bujkálnia kell, nem az ügynökök.
Ezzel a tudattal mégis hogy telepedhetnék le nyugodtan? Annyi ideje utazom, hogy erre valószínűleg képes sem lennék már. Be kell látnom, a nyugodt élet nem nekem való, feladatom van, célom, amit el kell érnem.
Egy szűk farmernadrágot, sötétzöld toppot és fekete bőrdzsekit viseltem, egy fekete magasabb sarkú csizmával kiegészítve. Sminkem egészen leheletnyi volt, hajam pedig enyhe hullámokban keretezte arcom. A ruhákat, amik eddig rajtam voltak, és egyéb cuccokat abban a hotelszobában hagytam, ahol megszálltam. Pénzem volt elég, és nem szerettem magammal hurcolni akármit is. Oké, egy bőrtáska azért volt nálam, amiben a pisztolyom is meglapult, de semmi egyéb.
Csend volt...de ezt gyorsan megtörte a mobilom csengése. Nem ismertem a számot, de azért felvettem.
-Igen? -szóltam bele a telefonba. A túlsó oldalról néhány másodperc csend után jött csak válasz.
-Ömm...Szia Raven!...-újabb szünet következett. -Josh vagyok, a tegnapelőtti buliról. Emlékszel rám? -a hangja kellemes volt, de néhány pillanatnak el kellett telnie ahhoz, hogy arcot is társíthassak hozzá.
-Igen, igen...persze. Helló Josh! -szóltam bele, miután pontosan felidéztem magamban az estén történteket.
-Arra gondoltam...hogy...esetleg...találkozhatnánk valamikor...-kedvesnek tűnt, de tudtam, hogy ennek semmi értelme.
-Talán...egyszer...de most, viszlát Josh! -szólaltam meg ismét, aztán megszakítottam a beszélgetést. Nem ezt érdemelte, de...nem is egy olyan lányt, mint én. Reméltem, hogy talál majd valakit Bétáról, aki kedves, titok és balhémentes, és szereti őt. Egy biztos, az a lány, nem én leszek.
Sóhajtottam, majd a táskámba csúsztattam a telefonom. Tudtam, hogy nem jó ötlet sokáig itt ácsorognom, hiszen nagy az esély arra, hogy ügynökökkel vagy utazókkal futok össze. Persze, az utazókkal semmi bajom nem volt többnyire, olyanok voltak, mint én, de ügynökkel most nem volt túl sok humorom összefutni. Nehezen értik meg, hogy hiába keresnek, biztosan nem vagyok hajlandó meghalni azelőtt, hogy megbuktatnám Alpha irányítását és megállítanám a kizsákmányolást, szóval ezt igencsak erőteljesen benézték. Sajnálom...vagy talán mégsem?