Branfort kúria

Can't hold us

Bumm. Csak ennyi hallatszik, s hirtelen a hideg padlón kötök ki. Megint egy rossz rémálom kergetett ki az ágyamból. Mostanában csak ilyeneket látok, mikor becsukom a szememet. Annyira nem jó, nincs kihez fordulnom. Elvégre nem mehetek át Dylan szüleihez azzal a gondolattal, hogy rosszat álmodtam. Ilyenkor hiányzik apa a legjobban, hisz mindig magához ölelt és megnyugtatott, majd velem együtt aludt. Hiányzik, és muszáj visszakapnom őt. Csak akkor nyugszom meg, ha sikerül. Ha meg nem akkor szerintem itt fogok maradni Bétában, és megpróbálok boldog lenni. Anya és a testvérem már nem számít, főleg amióta közölték velem, hogy ők kifejezetten örülnek annak, hogy apa legalább 10 éve nem jött haza. Ez nekem nagyon nem esett jól, főleg nem a vérrokonaimtól… Rossz, hogy így gondolnak, de ez is csak a robottá válás miatt van így. Régen nem voltak ilyenek, mára már olyanok, mint valami gépek.
Gyors összehúzom magamat a padlón, térdemre helyezem az államat. Furcsa érzések terjengnek bennem, mintha valami elkezd a kezem közül kicsúszni, pedig nem szeretném. Mi van, ha anyáéknak tényleg igazuk van, s apa már rég egy másik világban van? Lehet, megnyugodnék, de míg nem látok valamit, ami ezt bizonyítja, addig én nem fogom feladni. Nem olyan fából faragtak.
Gyors pillantást vetek a telefonomra, meglátom, hogy még csak 10 óra. Nem mehetek át Dylanhez, mivel biztos vagyok abban, hogy az igazak álmát alussza. Legalább ő kitudja pihenni magát, ami remek, hisz sokat deszkázik ebben viszont elfárad. Talán nekem is vissza kéne térnem a tánchoz, míg itt vagyok. A szülei nem akarnak elengedni, félnek, hogy én is eltűnök, mint az apám. Nem értem miért vannak így vele, hisz nem is vagyok a tulajdon gyerekük. Mintha féltenének, vagy valami hasonló. Talán felkelthetném Dylant, de igazából nincs szívem hozzá. Pedig biztos nem harapná le a fejemet, max. meg mondaná azt, hogy hagyjam még aludni. Viszont egy próbát megérhet az, ha átmegyek hozzá. De még várok egy kicsit…
Röpke fél óra gondolkodás, lézengés után gyors feltápászkodom a földről és elindulok a jól ismert folyóson, egészen Dylan szobájához. Gyors bekopogok.
- Dylan, én vagyok az Marcie, bejöhetek? – kérdezem halkan, gyors magamra terítve a plédemet, mivel még hideg van a pizsamában levéshez.

Can't hold us

Sok mindent köszönhetek Dylannek és a szüleinek. Ha ők nem lennének, akkor biztos egy híd alatt, vagy egy ehhez hasonló helyen kéne az estéimet töltenem. Kissé lelkiismeret furdalásom van, ami miatt megengedik azt, hogy itt maradhassak. Nem értem miért teszik hisz, nem is vagyok a gyerekük vagy valami rokonunk. De tényleg, nagyon sokat köszönhetek nekik, és muszáj lesz valahogy meghálálnom.
Szerintem azért nem mernek elengedni, mert félnek, hogy ugyanúgy eltűnök, mint az apám anno. Most, hogy ha visszagondolok apa már mesélt róluk, és elmondta, hogy ők a legkedvesebb személyek, akikkel mostanában találkozott. Legalábbis akkor ezt mondta, és én biztos vagyok abban, hogy tényleg igazat mondott.
Imádom Dylant, mivel pont olyan mint én, csak annyi, hogy pasi változatban. A közös hangot már az első percekben megtaláltuk és nem volt köztünk semmiféle konfliktus. Talán ilyenkor látszik meg az, hogy nem vagyunk rokonok, és ezért nincs meg a testvérharc. De nem bánom, szerintem sokkal jobb az, hogy ilyen a kapcsolatunk. Én a bátyámmal is mindig úgy viselkedtem, mintha a barátom lenne, mert akkor nem versengtünk. Mindketten megkaptuk azt a figyelmet, amit meg kellett, egészen addig, míg be nem fejezte a sulit, és ki nem bontotta a szárnyait. Most, ha már feljött ez a bontogatós téma, rájöttem arra, hogy lassan el kéne kezdenem munka után nézni, hisz most nyár van. De mi történik akkor, ha beköszönt a suli? Nem szeretnék élősködő lenni a Branforték fején. Talán kéne keresnem magamnak egy lakást, amiben csak én lennék és akkor nem lennék a terhükre. Tényleg nem akarok zavarni, de tudom, hogy nem engednének el. S talán ezért szeretnék beszállni a rezsibe legalább. Hátha sikerülne… De nem fogják elfogadni, tudom… Legalábbis…
Mosolyogva mentem be a szobába, ami tele volt minden fiús cuccal. De tényleg, tetszett a szoba, jellemezte Dylant. Sok időt szoktam itt tölteni, de csak akkor, ha ő is itt van mert kicsit fura lenne az, ha egyedül tengetném itt az időt.
- Jó reggelt. Felkeltettelek? – húztam fel a szemöldökömet játékosan, majd az ágyához mentem és kibújva a plédemből mellé bújtam, majd a lábamra terítettem. Tovább hallgattam a rádióból kiszűrő hangokat, majd mikor kínossá kezdett válni a szituáció ránéztem.
- Ma milyen programod van? Esetleg csatlakozhatnék? – tettem fel kissé félénken a kérdést, és felkönyököltem, hogy a bongyori arcába tudjak nézni. Szerettem nézni a haját, olyan aranyos volt és a kékeszöldes szeme is sokat segített rajta. Aranyos a kisfiús képével, a vonásaival. A vállába bokszoltam pajkosan, és vigyorogtam.
- Na, de… Igazából azért jöttem, mert rosszat álmodtam és nem akartam egyedül maradni… Ugye, nem zavarok? – néztem rá kiskutya szemekkel, és visszafeküdtem a párnára.

Can't hold us

Biztonságban éreztem magam itt Bétában. Nem féltem attól, hogy esetleg betörnek a házba, és mindent elvisznek, nem érdekelt az, hogy mik lesznek a jövőbe, hanem a pillanatnak éltem, és annak, hogy mennyire jó az itteni idő. Mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem volna, ahol minden boldog, fejlett és nem gépies. Szöges ellentéte az én kedves alfámnak, amit igazából szeretek… jobban mondva szerettem, mert most már nem vagyok ebben biztos. Nincs értelme, hogy ott maradjak, mert eddig mindig apa volt az, aki tartotta bennem a kalandvágyó érzékemet, de most, hogy ő nincs itt. Muszáj magamtól felfedeznem ezeket a helyeket.
De van egy nagy titkom, amit nem szívesen vallok be még magamnak sem. Nem akarom elhagyni ezt a helyet, mert úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet. Találtam egy szerető emberekből álló ’családot’ és egy nagyon helyes, kedves jó barátot. Igaz, hogy néha kiszámíthatatlan, és az is zavar, hogy Dylan és Lance nem képes megtalálni a közös hangot.
Mosolygok válaszára, és a puha ágyba vetem magam. Elsüllyedem, ami tetszik is, de hirtelen megijedek azon, hogy biztos elhíztam, s ezért süpped be velem az ágy. Kissé bosszúsan néztem rá, mikor nem figyelt. Nem értettem min járhat az esze, elvégre nem azért jöttem, hogy máson gondolkozzon. Azért jöttem, hogy beszélgessünk, és fel szeretném hívni magamra a figyelmét.
Gyors a hajához nyúlok, és meghúzom egy picit, de utána gyors összeborzolom. Tudom, hogy nem szereti azt, ha az amúgy is kócos fürtöket még jobban összekócolom. Tusé.
- Jaj, Dylan. Min jár az eszed? – kuncogtam, és tovább néztem a plafont. Épp az egyik kedvenc zeném ment a rádióban. Livin’ On A Prayer, az énekessel együtt dúdoltam, nem szerettem volna énekelni, hisz tisztában vagyok azzal, hogy nincs hangom. Viszont Dylant már hallottam a fürdőben dalolni.
- Tudom, hogy nem kell félnem semmitől. Mert itt vagytok ti, de nem is félelmetes volt az álmom. Inkább csak megijedtem attól, hogy megtörténhet. – nagyot nyeltem, és kissé elpirultam mikor az egyik tincsem az ujjai közt termett. Nem értettem gesztusát, de aranyos volt tőle, hogy megpróbált lenyugtatni. – Jól vagyok, csak muszáj volt átjönnöm valakihez beszélni… - gyors kihúztam arcomat a kezei közül és a párnába rejtettem, hasra feküdve. Lassan fordítottam oldalra, és néztem a szemébe.
- Akkor, mi a mai program? – kérdezem egy mosoly kíséretében, és gyors feljebb húzom a takaróm, mert fázom.

Can't hold us

Kissé hívatlan vendégnek éreztem magam, elvégre csak úgy rátörtem Dylanre. Lehet, hogy még lett volna elintézni való dolga, én pedig elrontottam a napi rituáléját. De, ha ez így lenne, akkor Isten látja lelkem, hogy nem akartam megzavarni semmit sem. Tudom, hogy vannak a fiúknak szükségéleteik, amiket ki kell elégíteni és tényleg megértettem volna, ha nem jöhettem be.
De nem állt fent ez a veszély, mert vagy megcsinálta már a dolgát, vagy most nem kellett. Igazából nem is tudom, melyik lehetne a megfelelő következtetés erre.
Tudom, hogy sok ember szerint nem lehet barátság egy pasi és egy lány között, mert az egyik fél mindig többet fog érezni, aki gyakran a lány, de igazából én még nem gondolkodtam Dylanről úgy, mintha pasi lenne. Tudtam, hogy az, ebben nem is kételkedem, de nem tudom, hogy tudnék e úgy nézni rá, mint potenciális pasi jelölt. Fogalmam sincs igazából. Fura lenne az, ha megtetszene, inkább nem is gondolkodok ilyen dolgokon, csak összekavarom saját magamat is.
Kissé haragossá, szilárddá válik a hangja és tudom, hogy bármit is hozok, fel nem fogja abbahagyni a kérdezősködést. Látom szemében az elhatározást, és tudom, hogy innen nincs menekvés. Én és az a nagy szám! Annyira utálom ilyenkor, hogy ugyan olyan fecsegő vagyok, mint a papa.
- A papáról álmodtam… Azt álmodtam, hogy megtaláltam, és amikor már majdnem az ölébe zárt volna jöttek és elvitték tőlem. – túrtam idegesen a hajamba, és inkább elnéztem az arca fölött. Valamilyen elhatározásból úgy gondoltam, hogy inkább elmegyek, és nem zavarom tovább Dylant.
- Jobb, ha megyek. Nem akarok zavarni, csak… áh, nem is tudom miért jöttem hozzád. Sajnálom. – gyors kitakarom a lábamat, és már fel is álltam az ágyából. Gyors lehajoltam, hogy megigazítsam a cipellőmet, amibe be kell dugnom a lábam, majd elindultam az ajtó fele, hogy visszamenjek a szobámba.
- Még egyszer sajnálom, ne haragudj. – fordulok hátra.

Can't hold us

Nem vagyok az a típus, aki megmutatja mindenkinek azt, hogy milyen sebezhető. Szeretek erősnek tűnni, hisz apa mindig azt mondta, ne adjam be senkinek sem a derekamat, mert bármit felhasználhatnak ellenem, én pedig nem akarom ezt.
Még is van valami ebben az egészben, mármint abban, hogy Dylannel ennyire nyíltan tudok beszélgetni mindenféle dolgokról. Szeretem benne azt, hogy nem kell megjátszanom előtte magam.
Az meg pluszpont, hogy minden hülyeségben benne van, pont úgy, mint én. Lehet vele viccelődni, lehet vele marháskodni, és ilyen dolgokat csinálni. Ez tényleg egy barátság kezdete, talán egy remek testvériségé.
Tudom, hogy mindent elmondhatok neki, mert bármilyen rossz is a helyzet segít abban, hogy megoldjam. De akkor sem merek mindent elmondani, meg vannak olyan dolgok, amiket magad kell, megoldjál, mert csak akkor tanulsz belőle. Igazából, nem is tudom, hogy miért jöttem azzal a problémámmal ide, hogy rosszat álmodtam. Mintha tudna rajta segíteni, nem is értem magam. Általában a bátyámhoz szoktam átmenni, mikor valami bajom van, de ő nincs itt, és szerintem már nem is érdekelné az, hogy mi van velem. Eléggé megváltozott, anyával az élen és ez nem tetszik. Vajon, ha megtalálnám apát, akkor sikerülne mindent a régi kerékvágásba terelnem? Bárhogy is legyen nem fogom feladni.
Kissé meglepődtem mikor Dylan elállta az utamat, de inkább nem ellenkeztem. Megfogtam a kinyújtott kezét és visszamentem az ágyhoz. Néztem, ahogy visszamászik, de most nem fekszik le. Gyors mellé ültem, összekuporodtam, az arcát néztem. Hallgatom a kérdéseit, és nézem az ujjainkat. Milyen régen fogta meg valaki a kezemet. Szinte el is felejtettem, utoljára apa fogta így a kezem, az is már több éve.
- Nagy voltam, kb. mint most… Apa remekül nézett ki, igaz volt szakálla meg minden ilyesmi, de akkor is. Nagyon örültem neki, de aztán bum. Eltűnt. – válaszolom üveges tekintettel, és visszagondolok az álmodottakra. Annyira távolinak tűnt, még is közeli volt az érzés.
- Elmondtam… Most már beszélhetnénk valami másról? – húzom fel a szemöldököm, majd a távirányító után kezdek el kutatni. Négykézlábra állva kezdtem el járkálni az ágyon, majd az egyik széléhez érve lenéztem. – Hol van a távirányító? – kérdezem játékosan, közben tovább keresgélem a kapcsolót.

Can't hold us

Egyszer pillangókat kergettem a réten, mikor a szüleimmel és a testvéremmel elmentünk piknikezni. Szerintem akkor voltunk igazán egy család, s az óta nem nagyon csináltunk ilyen dolgokat. Akkor minden más volt, én se voltam ekkora, mint most. Nem érdekelt a világ nagy gondjai, nem tudtam mi az az android, vagy, hogy az Iphone5-t most dobták a piacra, és mindenkinek meg kell vegye. Merem állítani azt, hogy sokkal boldogabb voltam mikor kisebb voltam. Labdákon játszottam, kocsi gumin ugráltam, és a hajamat mindig két copfba hordtam a fejem tetején. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy hatalmas piros pöttyös masni volt rajtam, és állandóan járt a szám. Én voltam az utca csipegő totyogója, és mindenki tudta azt, ha én játszani indultam. Régi szép idők, milyen kár, hogy eltelt. Bárcsak újra átélhetném.
- Elvitték… - válaszoltam hangtalanul, majd zavartan túrtam a hajamba. Fura ilyen dolgokról beszélgetni, nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy mindent elmondjak valakinek. Még Lancenek se mondtam, Ryan se tud mindent, de nem is szeretném. Elég, ha a szülei és én tudjuk, így is hatalmas veszélybe sodrom őket azzal, hogy itt élek. Bár reménykedem, hogy nem fog semmi gond lenni.
- Lehetséges, görcsös vagyok szerintem azért lehetett. De ma este megpróbálok ellazulni, hátha nem kergetnek ki az ágyból. Nézd, még egy lila foltot is szeretem a könyökömre. – mosolyogtam rá, majd megmutattam neki a foltomat. A zöld és a lila minden színében pompázott, nem volt nagy, de fájt, ha megnyomtam. Bár ez még mindig semmi ahhoz képest, mikor 8 éves koromban eltörtem a bokám. Az aztán fájt…
Fejet ráztam, nem szeretném tovább boncolni az apa témát. Majd, ha rájövök mit fogok csinálni, akkor megfogja tudni. Addig meg megpróbálom élvezni az életet.
Imádtam Bon Jovit, ezért gyors felhangosítottam és az ágyán kezdtem el táncolni rá. Emlékszem kiskoromban mindig jöttek anyáék, hogy megnézzék a balett, a hip hop, vagy bármilyen más táncom bemutatóját. Azt is meg kell említenem, hogy 16 éves koromtól szólóban nyomom, tánciskolába is jártam, de miután megelégeltem apa hiányát, abbahagytam. Hiányzik.
- Na, gyere már! Énekelj velem. – ugrottam le az ágyról, majd odatáncoltam hozzá és elkezdtem felhúzni. – Dylan nagyon nehéz vagy… gyere, kérlek. – kuncogtam, miközben megpróbáltam felállítani Bodrit.


Katt. ^^

Can't hold us

Volt valami a reggelbe, ami teljesen elragadt magával, abban a percben tényleg nem tartottam semmit sem fontosnak. Ott volt Dylan, én és Bon Jovi, a többieket teljesen kizártam, legalább is én ilyen voltam. Nem akartam ezekkel a dolgokkal foglalkozni, fontosabb volt az, hogy Dylannel táncoljak. Nem szoktam így elkalandozni semmin, de most mintha muszáj lett volna az, hogy kettesben töltsek valakivel egy kis időt. 

Can't hold us

Az ember életében sok első titulust lehet kiosztani, és vannak olyan emberek, akik nem szeretnék ezeket az elsőket bezsebelni. Ismertem egy olyan lányt, aki tényleg nem vágyott arra, hogy legyen barátja, hogy csókolózzon, hogy elnyerje ezeket az első dolgokat. És még is boldog volt, egy ideig, de aztán látta, hogy mindenki milyen boldog a párja mellett, és azt mondta, hogy lemond erről, nem akar elsők nélkül élni. Így hát elkezdte belevetni magát az élet habos oldalába, és megszületett belőle az iskola legnagyobb barlangja. Pedig mindenki azt hitte, hogy sokra viszi, de nem így lett, elrontotta a jövőjét, és emlékszem mikor 10. lettünk akkor terhes lett. Abbahagyta a sulit. Én nem szeretnék így járni, elvégre nekem fontos az, hogy meglegyenek az elsők, de nem akarok semmit sem elhamarkodni. Ezért van az, hogy 18 évesen még sose csókolóztam senkivel, nem játszottam 10 percet a mennyországban sem, de majd eljön ezeknek is az ideje, meg a tökéletes személy… 

Can't hold us

Elindultam egy olyan küldetésbe, ami a végemet fogja jelenteni. Ez egy olyan dolog, ami nem fog valóra válni, nem fogok önfeledtül sétálni apával, most már biztos vagyok ebben. Legalábbis így gondolom, nem hiszem azt, hogy meglesz, ha meglenne, akkor apa már rég otthon lenne velünk és én sem lennék itt. Viszont részben jó az, hogy eltűnt, mert lehetőséget nyertem megismerni pár igen fontossá vált személyt.  Itt van Dylan és a szülei, akik nagyon kedvesek voltak velem, mindenben segítenek és ez egyszerűen tetszik nekem, igazán beilleszkedtem a családba, talán megtaláltam azt a helyet, ahol igazán jól lehetek. Most jól érzem magam, nem hallom azt, ahogy anya veszekedik apával, hogy már megint el fog menni, nem hallom azt, ahogy a bátyám noszogatja anyámat, hogy váljon már el apától. Itt minden olyan békés, és szeretetre méltó. Aztán itt van Lance is, akinek sokat köszönhetek, hisz remek barát lett, annyi mindent tudok róla, és még sem ítélem, vagy ehhez hasonló, hanem megpróbálok neki segíteni, őt is nagyon szeretem. Akkor itt van Cynara is, Gammából, akinek annyira örültem az erdei úton, sokat segített, és hálás vagyok neki, nekik, mindenkinek. Ha ők nem lettek volna, szerintem már rég elfelejtettem volna, hogy ki is vagyok, és hogy mennyire szeretek élni, mert tényleg. 

Can't hold us

Barátok. Annyi mindent takar ez a szó. Sok barátja van az embernek, vannak olyanok, akik csak egy bizonyos ideig vannak benne, van, akikkel örök életre szóló barátságok kötődnek, és vannak érdek barátságok is. Szerencsém az, hogy nekem általában örök életre szóló barátságaim vannak, nem szeretnék senkit sem elhanyagolni, hisz mindenkire szükségem van. Azt mondják, hogy az ellenségeket még közelebb kell tartani a barátoknál, de én a barátokat részesítem előnyben, és lehet furán hangzik, de én nem szoktam ellenséget szerezni magamnak.