Park

Dylan & Amelia

Amióta meghalt a húgom, minden teljesen megváltozott. Még mindig az, az életvidám csaj vagyok, aki régen is, de ez már csak álarc. Valami elveszett belőlem, mikor a testvérem meghalt, de azt hiszem ez mindenkivel így lenne, főleg, hogy nekem igazéból Ő volt a mindenem. Anyámékkal sosem voltam olyan jó viszonyban, ha lehetett kerültem őket és mikor kérdezték, hogy mi volt a suliban, elintéztem egy semmivel, majd bevonultam a szobámba, az én kis menedékembe. Most is ott kuksoltam és igazából, csak féltem. Ennek nem volt különösebb oka, mint a vihar, mivel köztudott, hogy az villámlással szokott járni meg dörgéssel. Valahogy sosem szerettem a nagyon hangos dolgokat, a zenén kívül, így a dörgésektől frászt kaptam, és mindegy egyes villámlás után felkészültem rá, hogy ez most nagy lesz, de valahogy mégis megugrottam, mikor megtörtént a hang. Most nyugodtan elkönyvelhet bárki ijedős fruskának, de ha megtudom annak nem lesz jó vége, szóval aki így gondolja az üljön rá a szájára.
Az esőcseppekkel játszottam, amik lefolytak az ablakon és képzeletben csináltam egy verseny pályát, rajt vonallal és célvonallal és még magamban kommentáltam is az eseményeket. George volt az első versenyző esőcsepp, a második pedig Kevin volt. Nem a legelmésebb nevek az esőcseppeknek, de gyorsan kellett gondolkoznom, hiszen akkor idő előtt lefolytak volna. Követtem a tekintetemmel, ahogy mindkét csepp elkezd lefolyni, de egyik sem ért be a célba, mert mindkettő más irányba indult el, majd egyszerre érték el az ablak alját. Szomorkodni kezdtem, mikor egy hirtelen dörgés miatt leestem onnan, ahol addig ültem. Ha most a húgom is velem lett volna, mindketten sírnánk a röhögéstől, de most valahogy nem tudom magam kinevetni. Még pár percig hallottam az eső kopogását, majd egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy túl nagy a csend. Semmi dörgés, vagy nem látok villámlást, így felpattantam a földről és kinéztem az ablakon. Legnagyobb örömömre elállt az eső, így már el tudtam menni otthonról. Magamra kaptam egy csőnadrágot és egy normális pólót, ami nem véletlenül volt szakadt, hanem direkt, majd egy cipőt és reménykedtem, hogy nem ázik be. Első utam a parkba vezetett, mert friss levegőre volt szükségem. Az oké, hogy amíg az utcán sétálgatok is levegőzök, de valahogy annak nincs olyan feelingje, mint mikor egy parkban sétál az ember. Olyan buta vagyok, hozhattam volna a kutyámat is, de most már mindegy. Egy ideig tök egyedül sétálgattam a kihalt parkban, de valami zavart, mert úgy éreztem nem vagyok egyedül, de mégsem láttam senkit, szóval kissé berezeltem, de tudtam, hogy akárki is az, simán leütöm az adrenalin túlpörgés miatt. Szerencsére mikor megfordultam, nem egy baltás gyilkost láttam magam mögött, hanem Dylant, szóval kissé megnyugodtam és mély levegő vétel után oda is léptem hozzá.
-Azt emberre a frászt hozod Dylan.-mondtam tetetett haraggal, de persze nem haragudtam rá, még akkor sem, hogyha a szívem majd' kiugrott a helyéről. -Amúgy szia! És mi járatban erre?-tért vissza a mosolygós énem és próbáltam közben lassú légzéssel nyugtatni a szívemet, de valamiért nem akart nyugodni. Már csak az a kérdés, hogy pontosan miért.

szószám: 491 °° megjegyzés: remélem megfelel kezdésnek. abban nem vagyok valami jó.

Dylan & Amelia

Szeretem az eső utáni illatot, mert az olyan természetes és minden sokkal jobbnak tűnik. Hogy ezt miért gondolom így, fogalmam sincs, de valahogy mindig jobban szerettem eső után sétálgatni. Mondjuk ez olyankor rossz, amikor nagyon meleg van, hirtelen jön egy zápor, mert azután mindig olyan fülledt, nehéz a levegő és az nagyon rossz, mert elég nehéz úgy levegőt venni. Szerencsére most nem ezzel végződött ez a vihar. Lehet, hogy ez is egy különbség a vihar és a nyári zápor között? Na mindegy, azt hiszem, jobb ha nem filozofálgatok, mert csak megfájdul tőle a fejem, még akkor is, hogyha nem vagyok az a buta lány, aki tényleg nem tud semmit. De azért szerintem a túl sok okoskodástól mindenki feje megfájdul. Vagy legalább is a normális embereknek, mert ugye ott vannak a zsenik, akik csak ilyen dolgokon gondolkodnak, na meg ugye azon is, hogy miért kék az ég. Nem is értem ezen mit kell annyit törni a fejüket, a fizika tanárunk ezt nagyon egyszerűen elmagyarázta. Az egész csak illúzió, mert azt látjuk kéknek, ami a tengerről visszaverődik, már csak azt nem értem, hogy ott miért kék az ég ahol nincs tenger. De azt hiszem ez számomra egy örök rejtély marad, de nem is izgat, hogy megtudjam a választ. Valahogy nem érzem hiányosnak az életem emiatt.
Kissé elkalandoztak a gondolataim a srácról, aki itt állt velem szemben és egy elég szép mosolyt küldött felém. Mondhatnám, hogy csábító is volt, de ilyenekre nem szabad gondolnom, így meg is próbálom elterelni a figyelmem ajkairól és a gödröcskéjéről. Miért kell, hogy ilyenje legyen?
-Nem zavarsz, úgyis csak csendben sétálgattam volna, míg meg nem unom és haza nem megyek unatkozni.-mondtam egy kisebb gúnyos mosollyal. Igen otthon is unatkoznék, de így legalább mozgok és nem szedek fel hatezer kilót. -Igen rég beszéltünk, szóval mesélj, mi újság veled?-most már, egy rendes mosolyt villantottam, olyan igazi Amelia mosolyt, amit most már nem sok embernek mutatok. Dylan régi ismerős, jó emlékek kötnek hozzá, szóval azt hiszem megérdemli, hogy rendes legyek vele és amúgy sem akarok szemét lenni vele. Még akkor is, hogyha elcsattant köztünk egy csók. Akkor nemet mondtam, ma már nem is értem miért, de azt hiszem, így mindketten jobban jártunk, úgy sem lett volna abból semmi.

szószám: 366 tudom nem sok bocsi °° megjegyzés: hát...öhm...nagyon rossz lett...

Dylan & Amelia

A hullámosodó hajamat birizgáltam, miközben próbáltam össze szedni a gondolataimat, hogy, hogyan is magyarázzam el neki, hogy unatkozom. Szerintem ez mindenkivel előfordult már, de lehet csam én vagyok olyan szerencsétlen, hogy a nap minden pillanatában azt kivánom, bár ne lennék itt. Lehet csak önsajnálatból van ez az egész, de erről nem tudok véleményt mondani, ehhez egy kívülálló véleménye kell. De vajon hol találok olyat, aki segít nekem ezt eldönteni? Az biztos, hogy soha nem fogoo pszichomókushoz menni, mert azoktól még mindig félek. Hogy miért? Na ez is egy rejtély.
-Hát azt jelenti, hogy Bent kukksolok a szobámba tök egyedül, míg anyámék jól szórakoznak a szenvedésemet.-igen ez pont így szokott lenni, még ha nem is akarom, hogy így legyen. -Nem, nem ugrattlak.na jó nem teljesen mindig ilyen amikor unatkozom, néha van olyan is, hogy barátnőmmel együtt "hisztizünk", hogy unatkozunk.
-Hát a fiú haverjaim a csajaikkal, a barátnőim a pasijaikkal, nekem meg mivel nincs pasim, így kihagyom ezeket. Nem akarok gyertyatartó lenni, a kolonc harmadik.-társasági ember vagyok, de az ilyen közös dolgokat szeretem kihagyni, mert nagyon nem érdekel, hogy ők, hogy másznak egymás szájába, vagy nyáladzanak az utcán. Nem vagyok egy prűd lány, de valamiért mindig zavart, ha mások előttem élték szerelmes életüket. Persze ha én csináltam azt az nem volt gáz, vagy ilyenek, csak ha más csinálja előttem. Szerintem ez érthető.
-Akkor te még nem komolyodtál meg.-nevetem fel egy picit. Ezzrl nem arra akartam utalni, hogy már rég meg kellett volna komolyodni, mert nem gondolom így. Szerintem pont úgy volt jó a személyisége, ahogy volt. -Igen, idén ballagtam, aminek részben örülök részben nem, de szerintem ez normális.-ezen egy kicsit elgondolkoztam. Sosem kedveltem úgy igazán az osztályomat, de azért mégis elé sokat nevettünk együtt és mindig ott voltunk egymásnak a szükség helyzetben. Talán nem is volt olyan rossz, mint amilyenre emlékszem, de csak talán.
-Na és te még mindig nagy csajozó híredben állsz?-azt hiszem szerettem volna tudni, hogy mennyit változott pontosan, csakhogy felmérjem a terepet és megtudjam, mennyire kell magam kontrollálnom. Régen elviselte, hogy hiperaktív pörgős csaj vagyok, de vajon még mundig? Bár ma már kissé visszafogom magam.
Az ajkamba harapva haladtam a vizes úton és próbáltam nem észrevenni, hogy Dylan jobban néz ki, mint régen, de én akkora egy elmeroggyant csaj vagyok, hogy majdnem ki is csúszott a számon, hogy mennyire jól néz ki. Fogalmam sincs, hogy reagálna rá, de lehet, hogy nem is akarom tudni, mert nemmbiztos, hogy pozitív reakciót váltanék ki belőle.

szószám: passz °° megjegyzés: telefonról írtam, szóval nézd el a hibákat

Dylan & Amelia

Régen nem voltam olyan lány, aki unatkozott volna, mert mindig volt valaki aki elrángatott, hogy ne kelljen otthon ücsörögtem, de ez így a gimi utolsó évére megváltozott. Nem volt kedvem plázázni, vagy ilyenek, mert az már túl... hogy is mondjam.... Túl cicababás volt. Igen én is ilyen lánynak tűnök és ilyen is voltam, de elegem lett az egészből, mikor rájöttem, hogy ez nem élet. Ahelyett, hogy suli után a plázában lógóm el a napjaimat, sokkal jobb és értelmesebb dolgokat is lehet beszélni, az értelmesebb emberekkel. Igen, eléggé megváltozott a baráti köröm is, ami csak jó, mert ha nem így lenne, most ott lennék, mint a pláza cicák a suliban, hogy azt sem tudom, hogy mit akarok az élettől. Így volt kivel beszélgetnem arról, hogy mi legyen a suli után, és nem azon vitatkoztam, hogy melyik leárazott cipő a jobb.
Kissé belepirultam abba amit mondott, pedig ez nem volt szokásom, mert eddig bárki, bármi hasonlót mondott, elengedtem a fülem mellett, vagy csak legyintettem, bár mondjuk mostanában tényleg sokat változtam. De azért ha nem ilyen rendesen közlik velem azt a tényt, hogy helyes vagyok, visszaszólok úgy, hogy az ember két füle még jobban ketté áll.
-Hát már nem vagyok olyan népszerű, de ez már nem is fontos. És, de, nagyon sokat unatkozom. Persze, én is ezt csinálnám, de én sem örülnék annak, ha lenne egy harmadik kolonc, még akkor is, hogyha a legjobb barátnőm az. Lehet, hogy válogatós vagyok, de én nem vagyok abban biztos. Én csak annyit várok el egy pasitól, hogy ne legyen bunkó. A többi nem érdekel.-régebben nem így gondoltam. Akkor mindig arra vágytam, hogy egy olyan pasim legyen, aki rendes, megértő és körülbelül olyan, mint egy rabszolga. Azt hiszem ezt sosem gondoltam át rendesen, mert egy papucs pasi sosem jó, hiszen nem mond neked ellent és akkor elveszik a móka az egészből. Én tényleg nem nézek mást a pasikban csak azt, hogy velem ne legyen bunkó. Hogy mással milyen az nem az én problémám, de persze ha ilyen pasim lenne, próbálnám rábeszélni a jó útra. Régen sem volt sok pasim, de elég sokan próbálkoztak, viszont én egy rendes lányka voltam, így elutasítottam a legtöbbet, de volt egy-két szerencsés akik megkaptak.
-Mindenkinek van hova fejlődnie.-mondtam egy halovány mosollyal, mert nem tudtam teljesen, hogy mire véljem azt amit mondott. Sosem tudtam teljesen kiigazodni Dylan-en, de azt hiszem erre senki sem képes, mert vannak fura dolgai a srácnak. Persze én ezt sosem kötném az orrára, mert nem akarom megbántani, vagy ilyenek.
-Hát régen mindenki annak gondolt...-reméltem nem sértem meg ezzel a kérdéssel, mert tényleg csak érdekelt, hogy milyen lett. Lehet kicsit finomabban kellett volna rákérdeznem, de mindig is nagy volt a szám és szókimondó is voltam, így nehezen tudtam magam bármilyen helyzetben is visszafogni. -És ez mit is jelent?-már megint zavaros a kép, de szerintem erre már rendes választ nem fogok kapni, mert akkor már az elején is megmondta volna, de hajtott a kíváncsiság. Fene egye azt a nagy számat. Miért nem tudom néha befogni és inkább elsiklani a dolgok felett? Bár úgy tűnik ez sikerült, hiszen az egyik kérdésére nem válaszoltam és a fejemre csaptam.
-Tényleg az érettségi, bocsi.-mondtam megbánóan, mert tényleg próbáltam válaszolni minden kérdésére, de a rövid távú memóriám nem a legjobb, így egy-két dolog mindig kiesik. -Hát az érettségin már túl vagyok és elvileg nem lett rossz, mert még tanultam is rá. Hát tovább szeretnék tanulni és van is egy-két ötletem, de még biztosat nem tudok.-igazából sokat gondolkozom azon, hogy pszichológus leszek, mert elég jó hallgatóságnak tartom magam, így nagy baj csak nem lehet.
-Hogy megy a deszkázás? Csak mert tudom, hogy régen is nagyon jó voltál benne.-én sosem voltam jó az ilyen sportokban, de mondjuk mindig kipróbáltam őket, mert szeretem az új dolgokat. A görkorcsolyázás még ment is, de a gördeszka már nem annyira. Igazából ráállni még rátudtam, meg elindulni, de sosem értettem, hogy a profi deszkások, hoyg tudnak egy lökéssel, métereket gurulni. Én ha gurultam 2 centit az nagy szó.
Az ég kitisztul egy idő után, amit csak onnan vettem észre, hogy tökéletes rálátást nyertem Dylan árnyékra, ami mellett az enyém eltörpült. Mindig is utáltam, hogy ilyen kicsi vagyok, mert mindenki hatszor nagyobb, mint én és ez ellen nem tehetek semmit, mert nincs senkinek növesztő szere.

szószám: 695 °° megjegyzés: nem nagyon tudok mit hozzá fűzni

Dylan & Amelia

Elgondolkozom azon amit mondott. Tudom, hogy vannak árnyoldalai is a népszerűségnek, mert egy-kettőt én is megtapasztaltam. Ott volt például az állandó megfelelési kényszer, mert mindenki tudott, minden tettedről, lépésedről, így muszáj volt, a maximumot teljesítened, de ezt persze nem a tanulásra értem. Mindig tökéletesen kellett, hogy álljon a hajad, tökéletesnek kellett lenni a sminkednek, kifogástalannak a ruhádnak és a legjobb, legmenőbb emberekkel kellett barátkozni és járni is. Ha nem így tettél kiutáltak és teljesen lealacsonyítottak. Igen ekkor tettem rosszul, mikor elkezdtem barátkozni egy nem menő lánnyal, de úgy érzem sokkal jobb lett így az életem.
-Elhiszem neked és tudom, hogy jobban be kellett volna osztanom a dolgokat, meg én döntöm el, hogy mivel töltöm a szabadidőm, de valamiért mindig engedékeny voltam és azt tettem amit mások kértek.-fene egye azt a jó szívemet, ami minden rávett arra, hogy csináljam amit a barátnőim szerettek volna, mert nem akartam megbántani őket. Nem is értem, hogy miért vagyok egy-két emberrel ilyen rendes, mert régen én voltam az aki beszólt másoknak, és nem érdekelt senki csak önmagam, de ez az évek során változott, de még mindig bunkó vagyok. Vagy csak azért gondolnak sokan annak, mert kimondom ami a szívemet nyomja. Vagyis ami a szívemen az a számon, ezzel valakit megbántok, valakinek meg megváltoztatom az egész életét, hiszen senki sem élhet örökké rózsaszín felhőkön ugrálva, abból mindig csak a baj van.
-Nagyjából. De vannak páran akikkel szívesen megosztom a magánéletem.-lehet, hogy nem sok ilyen ember van, de azért egy-kettőt fellelni a közelemben. Igazából nem sok emberben bízok meg, viszont akikben igen, azok előtt nyitott könyv vagyok, még akkor is ha magamba fordulok, mert igen vannak olyan pillanataim, amikor mindenkit a pokolba kívánok. Ilyenkor kell egy nap, hogy lenyugodjak, utána bocsánatot kérek mindenkitől, akinek beszóltam és fontos nekem, a többieket meg hagyom,hadd főjenek a saját levükben, hisz ez úgy viccesebb.
-Öhm...értem. Szóval már nem köt ki, minden szembejövő csaj az ágyadban, azért ezt jó tudni.-kissé zavarban voltam, de nem értem miért, hiszen én kérdeztem rá erre a egészre és ha már megtettem, viseljem el a következményeket. Sosem voltam jó kislány és nem is leszek, nem vagyok igazán gátlásos, így nem is értem miért zavart annyira ez a téma, de hamar túltettem magam rajta.
-Hát ja... Vagyis beadtam, de visszamondtam, mert nem akartam közgazdásznak menni. A hülye matek jól ment, ezért lett oda beadva, de nem akarok az lenni.-hát igen, simán hívhattak volna az osztály stéberének is, mert a matek mindig nagyon jól ment, de igazából semmi kedvem nincs olyan vonalon tovább menni. -A legelső és legfontosabb tervem az, hogy valahogy elkeveredjek anyáméktól, túl tegyem magam a húgomon, aztán jó sokat tanulni, hogy sikerüljön felvételt nyernem egy olyan iskolába, ahol pszichológusnak tanulhatok.-nem nagy tervek, de nekem nagyon fontosak, ezek a legfontosabb dolgok most az életemben. Lehet kissé furán hangzik, de én tényleg így érzek és sok mindent feladok, de ezt nem fogom, most az egyszer kitartó leszek.
Majdnem Dylanbe ütközöm, mert nem veszem észre, hogy megállt előttem és olyan 20 centire állok meg előtte. Kissé bizonytalan fejet vágok és az ajkamat kezdem rágcsálni, mint mindig mikor nagyon gondolkozóba esem. Tudom rossz szokás, de nehéz róla leszokni.
-Hát nem is tudom... Elég rossz vagyok az ilyen sportokban és szépen ki fogsz majd röhögni.-mondtam egy apró grimasszal, de tudom, hoygha elesek én is ki fogom magam röhögni, talán még jobban, mint ahogy Dylan tenné. -Na jó legyen, de ha nagy bajom lesz neked annyi.-mondtam mosolyogva, hogy nehogy félreértse. Őt sem testileg sem lelkileg nem bántanám, mert semmi rosszat nem tett ellenem. Kinyújtott keze után nyúlok, kissé félve, de most bátornak kell lennem, legalább addig sem unatkozom.

szószám: 590 °° megjegyzés: hát...öhm...túl hamar megírtam

Dylan & Amelia

Csak hevesen bólogattam arra, amit mondott, mert igazából teljesen igaza volt. Tudni kell nekem mondani mindenkinek, akkor is, hogyha nagyon meggyőző, vagy a legjobb barát, vagy barátnő. Régen nagyon könnyen mondtam nemet mindenkinek, kivéve a barátaimnak és a húgomnak. Nekik képtelen voltam, de a barátnőim, már lecserélődtek, így őket könnyű szerrel elutasítom. Azt hiszem többet kéne gyakorolom, hogy nemet mondjak az embereknek é sakkor lehet nem lenne annyi bajom. Csak az a baj, hogy itt ez a feltételes módú szó, a lehet. Mondjuk egy próbát minden megér.
-Hát a szüleimmel nincs a legjobb viszonyom, akkor sem ha nagyon szeretném. És igen ezek a barátnőim, de mostanában velük sem nagyon tudom megbeszélni a dolgokat.-hát igen és pont emiatt gyülemlenek fel bennem a rossz érzések, amik kéthavonta előtörnek és leüvöltöm mindenki fejét. Nem ez a legjobb módszer, de mondjuk vagdosni nem akarom magamat, mert az látványos, de mondjuk ezt az ötletet sem vetettem el örökre. szerintem senkinek sem tűnne fel, ha lenne pár apró vágás valahol a testemen, főleg, ha olyan helyre csinálom. Na de most nem szabad ilyeneken gondolkozni, mert csak elromlik a kedvem.
-Persze a legtöbb pletyka nem igaz, csak tudod tényleg olyannak tűntél és elhiszem, hogy voltak sokan akik szerettek volna az ágyadba kerülni.-azt hiszem jobban nem kéne feszegetni ezt a témát, mert akkor lehet, hogy átjutunk egy olyan beszélgetésbe ami nem biztos, hogy jó lenne. Mondjuk örülök, hogy megtudtam, hogy már nem fekszik le minden jött-menttel, mert úgy nagyon sok betegséget el tudott volna kapni, akkor is ha védekezik Csak emiatt örülök annak, hogy megváltozott, nem más miatt, azt hiszem...
-Igen ők szerették volna, de nem akarok egy olyan helyen dolgozni később, amit egy pillanatig sem akartam, mert akkor csak megutálom az életem.-gondolatban hozzátettem még egy még jobbant is, de ezt hangosan nem mondom ki. Nem szeretem, ha mások látják, hogy szenvedek vagy ilyenek és azt sem ha sajnálnak, vagy azt hiszik, hogy sajnáltatom magam. Utálok gyenge lenni, ezért is vigyázom, hogy kiben és mennyire bízom meg.
-Hát... a húgom olyan fél éve meghalt, mikor volt egy balesetünk és azóta minden sokkal rosszabb otthon, mint volt. Ezért is szeretnék minél előbb elhúzni onnan. Sosem volt ott helyem, mindig én voltam a rossz, akire rá lehet szólni, akit elő lehet kapni, ha baj van, így ha elmegyek onnan egye kevesebb bajuk lesz a szüleimnek.-nem mondtam el mindent, próbáltam úgy elmondani a dolgokat, hogy nekem abból lehet-e bajom vagy sem. A nagymamám azt mondta, hogy akiben nem bízom meg teljes mértékben, azoknak csak azt mondjam el, amivel nem tudnak visszaélni.
Lassabban mentem és a földet kezdtem nézni, mert kissé lelombozott ez az egész, ahogy visszagondoltam ezekre a dolgokra, de vettem egy mély levegőt és próbáltam elterelni a gondolataimat a jó irány felé. Egy apró mosoly is kerül az arcomra, mikor Dylan felveti a deszkázást.
-Oké az talán még menni fog.-egy mosoly kíséretében megragadtam mindkét kezét és megpróbáltam felállni a deszkára, ami immár a földön volt. Elkezdek dülöngélni a deszkán, áthelyezni a testsúlyom, ami nem valami sok, az egyik oldalamról a másikra és érzem, hogy mozdul alattam a deszka. Így nem tűnik olyan nehéznek, de ha egyedül kell ezt megcsinálnom, tuti borulni fogok.
-Rendben, de ha borulok kapj el.-talán nem dőlne fel a testsúlyomtól és így nem törném össze magam, de ha nem jön össze neki, nem baj, legalább van mivel elfoglalnom magam otthon is. Amerre mozdultam arra mozdult a deszka is, mintha valami testrészem lett volna, ami azért vicces, mert még sosem gondoltam így erre az eszközre. -Ez egyedül sosem menne, ugye tudod?-kérdeztem nevetve, mert ha most elengedne borulnék és ebben száz százalékosan biztos vagyok.

szószám: 589 °° megjegyzés: szerintem elég gáz lett

Dylan & Amelia

Egy ideig nem mondtam semmit, mert nem tudtam mit. A rossz érzéseimmel küszködtem, próbáltam nem lejátszani gondolatban azt a napot, mikor megtudtam mi történt, de ez egy elég nehéz dolog volt. Csak némán néztem Dylan-re, de tudtam, hogy nem lehetek sokáig csendben, mert akkor sírógörcs fog rám jönni, vagy valami hasonló, amit most nagyon nem szeretnék, meg amúgy sem akarok pont előtte kitörni. Nem azért mert idegen vagy ilyenek, csak azért, mert mégsem ismerem őt annyira, nem tudhatom, hogy reagálna erre az egészre. Mert ha én hisztibe fogok, vagy sírásba, senki nem ússza meg szárazon. Félek, hogy elijeszteném vele, pedig arra most nagyon nincs szükségem, hogy megint egyedül maradjak, mert ha az lesz, annak biztos nem lesz jó vége.
-Semmi baj, nem tudhattad.-mosolyodok el halványan, hiszen tényleg nem tudhatta és nem is hibáztatom miatta. Ennyi idő találkozás után érthető, hogy erről nem tud, én meg nem említettem az elején, az hülyén is jött volna ki, főleg, mert úgy tűntem volna, mint aki sajnáltatja magát. Én nem olyan vagyok, utálom, ha mások látják a szenvedésemet, vagy ilyeneket, mert olyankor azt hihetik, hogy gyenge vagyok, pedig nem vagyok az. egy erős és független lány vagyok, vagyis annak mutatom magam, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy belül össze vagyok törve. Igen azt hiszem ezt próbálom rejtegetni, még ha nehezen is ismerem be magamnak, vagy épp semmilyen szinten, még akkor is, hogyha nem szeretek tudatlanságban élni. Lehet beszélnem kéne a szüleimmel, de akkor csak elvisznek egy dilidokihoz, aki megállapítja, hogy depressziós vagyok és szedhetem a különbféle gyógyszereket, amik nem is segítenek, csak megnyugtatják a szüleimet, hogy elindultam a gyógyulás útján. Bár lehet, hogy nem is érdekelné őket és inkább elzavarnának azzal, hogy ne traktáljam őket  a hülyeségeimmel. Igen én ezt is kinézem belőlük, amennyire foglalkoznak velem.
Próbálom a rossz kedvem azzal javítani, hogy tényleg minden úgy csinálok, ahogy Dylan mondja, hiszen biztos nem mond hülyeséget és még nem estem le a deszkáról, ami jó jelnek vehető. Bár lehet, hogy az, hogy nem estem le, csak neki köszönhető, mert két praclimat fogja a saját kezében. A félbehagyott mondatának a következő felét várom, bár lehet, hogy nem is volt félbehagyott csak én nem vettem ki, hogy mi is és, hogy van. De amint folytatja elkerekedik a szemem és elkezdek gondolkozni azon, hogy ezt, hogy lehetne megoldani.
-Öhm rendben van azt hiszem... Hogy érted, hogy nem mindig voltál angyal? Miért most már az vagy?-lehet, nem is így gondolta a mondatot, csak furán fogalmazta meg, de ez valahogy megütötte a fülemet. -Rendben csinálom.-a deszka hátsó felér álltam és próbáltam előre helyezni a testsúlyom ami eleinte nem nagyon ment, mert ötletem sem volt, hogyan tegyem, de aztán megpróbálkoztam és valahogy összejött. Kezeim a derekára tettem és kicsit szorosabban kapaszkodtam, amit észre is vehetett mert nevetni kezdett.
-Megpróbálok...-könnyű neki mondani, hogy lazítsak, hiszen Ő tud deszkázni én meg nem. Mondjuk ez érthető is egy cseppet, mert ez nem egy női sport. -Oké, láb a deszkán, veled együtt mozgok.-ismételtem el az instrukciókat, hogy még véletlenül se felejtsem el. Végig gondolva ezt előjött a kissé perverz énem, amit elég jól tudok rejtegetni, főleg a pasik körében, mert az nekik csak jó ha a csaj perverz. De, hogy miért is jött elő? Hát azért, mert a szexben is egy ritmusra mozog a két, netán több ember, és ugyanabban a tempóban, mert csak úgy eredményes az egész. Igen tudom nem valami nőies ez az énem, de én szeretem, mert meg tudok ezzel nevettetni egy-két embert és nincs azzal bajom, ha előttem ilyenekről beszélnek, mint egy-két embernek. -Én azt hiszem indulhatunk.-mondtam egy mély levegő után. Lehet, hogy erre várt, azért nem indult, de az is lehet, hogy miattam nem tudott elindulni, mert nehéz lenne úgy elindulni, hogy olyan szorosan fogom, ahogy, így kicsit lazítottam fogásomon.

szószám: 617 °° megjegyzés: nothing 

Dylan & Amelia

Nem szeretek a húgomról beszélni amióta meghalt. Nem tudom, hogy emiatt változtam-e meg, vagy valami más is közrejátszott, de az biztos, hogy ennek is fontos szerepe volt. Magamat hibáztatom a halála miatt és úgy érzem nagyon keveset voltam vele, mert a barátnőim fontosabbak voltak nekem néha. Nem hinném, hogy emiatt Ő bármikor is haragudott volna rám, de én szívesen letéptem volna a saját fejem a helyéről, hogyha vissza tudnám tekerni az időt és találkoznék, akkori önmagammal. Nem értem, hogy gondolhattam ekkora marhaságot, de most már nem szabad ilyenekre gondolnom, mert most csak magamnak ártok vele. Tudom mit csinál egy pszichológus, tudom, hogy mi a bajom, pont ezért szeretnék ilyen irányba tovább tanulni. Anyám szerint az ilyen emberek dilisek, mivel én is az vagyok, szerintem tökéletesen megtudnám oldani a problémákat, még ha Ő ezt nem is hiszi. Bár még soha életében nem hitt bennem anyám, amit valamilyen szinten megértek, de milyen ember már az aki nem hisz a saját lányában?!
-Ha szeretnél nyugodtan kérdezz, nem zavar.--nem tudom, hogy kíváncsi-e arra, hogy mi történt a húgommal, de eddig bárkivel találkoztam az volt. Nem a legnagyobb örömmel válaszoltam nekik, de azért mégis csak jó volt kiadni magamból az egészet és úgyis tudom milyen kíváncsiak az emberek, szóval mindenkinek válaszoltam inkább.
Egy pillanatig úgy éreztem, hogy megbántottam vagy ilyenek, amikor elhúzta a száját és már akartam is volna mondani, hogy inkább ne válaszoljon, de akkor végre válaszolt, és még egy picit megmosolyogtatott is.
-A fő, hogy változtál és nem az, hogy mennyit.-a drasztikus változásokat nem sokan szeretik, de olyan is kell néha. -Ha gondolod nekem van egy szárnyam, még az egyik jelmez bálból marad. Neked adhatom. Vagy tetováltathatsz szárnyakat a hátadra.-kicsit jobb kedvem lett, amit nem tudom, hogy csinált ilyen gyorsan Dylan, de persze nem zavart, csak örültem neki. Nem szeretek szomorkodni, legalább is mások előtt, de otthon is inkább próbálom magam lekötni más dolgokkal, mint az éneklés, a tánc, a zene hallgatás és meglepő módon a takarítás. Ezek nagyon jól elvonják az ember figyelmét a rossz dolgokról.
A deszkán mindent pontosan úgy próbálok, ahogy Dylan utasít, mert Ő már régi deszkás nem fog bevezetni a málnásba, azt hiszem egyik értelemben sem, bár belőle a perverzebb változatot kinézem, mert már egyszer bepróbálkozott, csak nem értem miért. De erre most nem is akarok gondolni, mert már most belepirultam a gondolataimba. Majd talán egyszer rákérdezek nála, hogyha nem ilyen helyzetben leszünk. Vagy pont ezért most kéne?
Egy ideig még csak álltunk a deszkán, én két lábban, Ő csak a jobbal, majd elindultunk. Olyan érzésem volt, mintha a gyomrom liftezne, vagy ilyenek, mert éreztem, hogy valami mozog alattam, de a lábam nem és ez egy elég különös érzés volt. Eleinte azt sem tudtam én mozogjak-e, vagy csak álljak és kapaszkodjak Dylan-be, de aztán eszembe jutott a korábbi gondolatom, hogy ez olyan, mint a szex, így akkor és arra mozdultam amerre Ő, így eddig nem borultunk. Még soha nem hallottam olyanról, hogy valakik ketten deszkáztak volna egy deszkán és én sem csináltam még ilyet. Az egész új volt és -bár a gyomrom még mindig liftezett- tetszett is ez az egész. Mondjuk ha egyedül kellett volna ezt csinálnom, már rég pofára esés lett volna a végem, de így most biztonságban éreztem magam, amíg ki nem jelentette, hogy lejtő jön. De hamar elmúlt a félelmem és figyeltem arra amit mond, és kicsit meglepett a keze az enyémen, de gondoltam csak megnyugtatásként teszi, így nagyobb figyelmet nem is szenteltem neki.
-Jó rendben, nyugodt maradok.-nem mertem megmozdulni, csak mélyeket lélegeztem és nyugtattam magamat, ami elég jól is ment, viszont belegondolva, az sem zavarna ha elesnénk. De csak akkor persze, ha nem lesz egyikünknek sem komoly baja. Tök vicces lehet egy ilyennel elesni, de persze, ha nem muszáj nem próbálom ki, de az biztos, hogy magamon nagyon röhögnék.

szószám: 620 °° megjegyzés: öhm... elég ramaty lett, bocsi 

Dylan & Amelia

Igazából örültem annak, hogy nem kérdezett rá a húgomra, de persze válaszoltam volna minden kérdésére. Lehet, hogy nem szívesen, de igazából semmi bajom nem lett volna vele, maximum rosszabb lett volna egy kissé még a hangulatom. Tudom, hogy Dylan látta rajtam, hogy nem a kedvencem ez a téma és azért nem kérdezett. Remélem most nem olyan lánynak gondol, aki kérdez, de nem is gondolja komolyan, mert eredetileg én nem vagyok ilyen. Ha én valamit kérdezek, azt azért teszem, mert tényleg érdekel a dolog és ilyenek, nem pedig azért, mert ez az illem vagy ilyenek. Nem vagyok egy illedelmes lány, csak ha nagyon muszáj, de akkor is csak minimálisan, persze azért betartom az alap illemeket. Például, mondom, hogy köszönöm, meg, hogy bocsánat, meg az ilyenek, de mondjuk, hogy illemből rákérdezzek arra, hogy van valaki, amikor nem is kedvelem, akkor nem is teszem. Hát igen én ilyen vagyok, így kell elfogadni, de akinek nem tetszik, az így járt, mert én nem fogok megváltozni senki kedvéért. akkor nem lennék már önmagam, pedig én ilyen szeretek lenni. Mondjuk néha magával ragad a depressziós pillanat, de próbálom magam összeszedni egy-két viccel, vagy ilyenek.
-Szerintem nagyon jól állnának neked, de a helyedben csak otthon hordanám.-nevettem el magam, amint elképzeltem, hogyan is nézne ki vele. Hát öhm még mindig jobb, mintha szexi cica jelmezben rohangálnak, mint ahogy egyszer én tettem, mikor elvesztettem egy fogadást. Engem mindenki ribancnak nézett, de Dylant melegnek néznék, ami szerintem rosszabb megaláztatás, mint ami velem történt. Bár szerintem Dylanről mindenki tudja, hogy soha sem mozdult a saját súlycsoportjára, ami tök normális, szóval ezért szerintem senki sem buzizná le.
-Szerintem mindenkinek jól állnak a tetoválások. Na jó ezt visszavonom, van akinek nem jó, de nem tudhatod, amíg nem próbálod. És az, az értelme, hogy te tudod, hogy ott van és, hogy kibírtál egy olyat.-nekem is volt egy-kettő, de persze nem voltam vele tele. A kézfejemen volt egy pár, meg a felkaromon és ennyi, mert ha többet rakok fel, elvesztem a nőiességem. Már ha egyáltalán van olyanom, amikor olyan vékony vagyok, amilyen. Fel kéne szednem pár kilót, de valahogy nem megy, pedig annyit eszem, amennyit csak tuti. Van olyan, hogy napi ötször eszem, de még így sem szedtem fel valami sokat, maximum olyan 2 kilót. Ez vicces más fogyni akar én meg hízni.
Olyan vicces volt deszkázni, hogy még magamon is meglepődtem, hogy ennyire élvezem. Sosem szerettem a sportokat, tesi órán sem dolgoztam valami sokat, de azért próbálkoztam csinálni valamit, hogy ne kapjak rossz jegyeket, mert ha tesiből meghúznak egyből évismétlés van. Nem is értem, hogy lehet valakinek erre gusztusa, de nem is akarok ezzel foglalkozni, mert csak mérges leszek és azt szegény Dylan fogja megsínyleni, mert még mindig a csípőjébe kapaszkodom. Kezeimet  jobban derekára helyezem, mikor megérzem, hogy húzza és biztonságosabban is érzem magam, addig amíg nem szólal meg. Teszem amit mond, ami azzal jár, hogy leugrom a deszkáról és fenékre esem, ami bevallom eléggé fáj, de most inkább nem magam miatt aggódom, hanem Dylan miatt.

szószám: 491 °° megjegyzés: elég rossz lett és fejfájással írtam, szóval nézd el kérlek

Dylan & Amelia

Ahogy végig gondolom, hogy is nézhetne ki angyalszárnyban megint nevetni kezdek. Elég fura látványt nyújtana úgy az már biztos. De azért szívesen megnézném egyszer szárnyakkal a hátán, de az biztos, hogy rá is venném, hogy ne csak a szárnyak legyenek rajta, hanem legyen egy plusz dolog is. Mondjuk egy fehér necc harisnya. Na jó gondolatban sem csinálok belőle buzit, akkor sem ha viccesen nézne ki.
-Nem muszáj csak otthon hordanod, de ott ajánlatos. Gondolj bele milyen vicces lenne, hogyha abban rohangálnál a lakásban. Még énekelhetnél is hozzá valamit.-gondolkoztam el rajta és, ahogy elképzeltem, megint elnevetettem magam. Lehet, hogy nem is tud énekelni, ami úgy csak még viccesebbé tenné az egészt, bár ha tud az sem rontja el annyira.
-Nekem mindig igazam van.-viccnek szántam és ezért is mosolyogtam, de tudom, hogy egy tetoválás nem játék. Eredetileg nekem sem engedték meg, de aztán közöltem a szüleimmel, hogy vagy eljönnek velem és kiválaszthatják, hogy 2 éves legyen, vagy örök, vagy örökre lesz. Persze az egész csak blöff volt, sosem akartam olyan tetoválást, ami örökké megmarad, mert láttam nőket, akiknek már lógott a bőrük és azon elég gusztustalan volt a tetoválás. Bár muris lenne, ha még 80 évesen is a tetoválásokkal villogni, de az sem biztos, hogy megérem azt a kort szóval mindegy. Két évig elvagyok az én kis kétévesemmel, aztán majd ha még akarok, csináltatok ugyanilyet.
A deszkázás elég klassz volt, addig amíg le nem kellett róla ugranom. Azt hiszem elég rosszul sikerült ez, mert nekem a fenekem került a földre Dylan meg szinte pofára esett. Eleinte kissé sokkolódtam, így meg sem tudtam szólalni, csak ücsörögtem nyújtott lábbal a sajgó fenekemen, de fel kellett volna állnom, mert így csak jobban fog fájni. A felém nyújtott kézre ugrom ki a gondolataimból és meg is fogom, így Dylan segítségével talpra tudtam állni, bár nekem is ment volna úgy körülbelül 10 perc múlva.
-Minden oké, azt hiszem és csak a fenekemet ütöttem meg egy cseppet.-ha megmozdultam kissé fájt az alfelem, de annyira nem, hogy különösebben érdekeljen is, bár egy kicsit zavaró volt, hogy vizes. Félreérthetően nézett ki, de csak megszárad majd, egy idő után, vagyis ebben reménykedem.
-Nem haragszom nyugi és semmi komoly bajom nincs. Neked?-nem láttam, hogy pontosan mekkorát esett, bár nem hiszem, hogy olyan súlyos lehet ha először hozzám jött ide. Lassan kezdtem felfogni, hogy milyet is borultunk és eleinte, csak egy mosoly kezdett felkúszni az arcomra, majd nevetni kezdtem. -Bocsi, de áááá.... ez vicces volt még így is, hogy seggre estem.-nevettem tovább, mert még ha fájt is, akkor is jó buli volt. És ha nem járna fájdalommal megint megcsinálnám.

szószám: 421 °° megjegyzés: nincs hozzáfűznivalóm 

Dylan & Amelia

Gondolkozni kezdek, hogy mit is kéne énekelnie, de csak nyálas dalok jutnak az eszembe, amik jók lennének a jelmezéhez, de pont emiatt kéne valami más, és ekkor eszembe jut a tökéletes dal.
-Oké és mondjuk énekelhetnéd az AC/DC Highway to hell-t. Pont nem illik az angyalszárnyakhoz, azért jó.-érdekel, hogy menne-e neki ez a szám, mert nem rockos alkatnak gondolom őt, bár ki tudja, lehet, hogy meg fog ezzel lepni. -Juj és minek kell beöltöznöm? Csak ne macska legyen, mert úgy már egyszer végig mentem itt.-mondtam vigyorogva, mert azért elég nagy buli volt, úgy végig sétálni itt, de aztán másnap megkaptam a beszólásokat, de nem nagyon érdekelt. Nem tartom magam százasnak, így elég sok mindenben benne vagyok, amit mindenki tud rólam, már aki ismer.
-Rendben, jegyezd csak meg.-csak viccnek szántam ezt is, mint, ahogy a korábbit, szóval remélem, hogy nem veszi vér komolyan, mert sosem voltam egy igazán komoly csaj. De nem is baj, szeretek ilyen lenni, mert így legalább ki tudom nevetni a saját hülyeségeimet.
Kissé feszélyezve érzem magam, amikor a fenekem nézegeti, még akkor is, hogyha nem perverz dolog nézi meg. Mondjuk azért annak örülök, hogy Ő neki nincs komoly baja, mert nekem sincs semmi, így rosszul érezném magam, ha komolyabb baja is lenne. Lassan együtt nevettünk, mert azért ez tényleg vicces volt. Nem nagyon érdekelt semmi, mert mégis csak így volt jó ez az egész, mert ha nem esünk el, nem biztos, hogy ez lett volna a vége. Lehet, hogy akkor csak jót mosolyognánk és kiderülne, hogy nem is olyan rossz deszkázni, bár én egyedül unnám, de ez így pont jól jött ki, ezzel a pár kisebb sérüléssel.
Egy pillanatig nem tudom mit akar a kezemmel, mikor megfogja és a szájához emeli. Lefagyok, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mit akar és miért forgatja, de amikor megpuszilja, enyhe pír szökik az arcomba, amit próbálok gyorsan eltüntetni, de nem ment, főleg, hogy nem engedte el a kezemet még egy ideig.
-Igen megismételhetjük, már ha téged nem zavarna, hogy lehet megint esés lenne a vége.-mondtam egy kissé zavart mosollyal, de próbáltam uralkodni a vonásaimon. -Hát ja és igen megyek veled.-mondtam akkor már rendes mosollyal, mert elengedte a kezemet, bár olyan volt, mintha ürességet éreznék, pedig most nagyon nem szabadna így gondolnom. Vagy mégis?! Nem is érdekes ez most, így inkább vele indulok, mikor elindul a deszkáért. -Ugye nincs baja?-célzok a deszkára, mert nem szeretném, ha eltört volna, vagy csak lenne rajta bármi olyan ami eddig nem volt.

szószám: 401 °° megjegyzés: nincsen semmmi 

Dylan & Amelia

Elképzeltem, ahogy énekel és táncol az angyal szárnnyal a hátán és be kell vallanom, majdnem elnevettem magam, mert ha már így elképzelve nagy poén, akkor megvalósítva is az lesz. Sőt lehet, még jobb lesz, mint így. Hiszen ki tudhatja, hogy milyen mozdulatokat, akar majd bevetni, miközben az aranyos kis szárnyakkal "repdes".
-Még szép, hogy van! Meg van szexi ruhám is hozzá, ha gondolod, bár lehet vállba kissé kicsi lesz.-mondtam vigyorogva, ahogy elképzeltem abban a ruhában. Nem a legtöbbet takaró ruha volt rajtam, de akkor neki vajon, hogy állna? Biztos, hogy sokkal jobb lenne rajta, főleg a glória a göndör fürtjeivel.
-Hát nem tudom, szerintem elég hülyén állt és utána megkaptam, hogy mekkora ribanc vagyok. De képem van róla ha gondolod, egyszer majd megmutatom. Ja és a Playboy nyuszi tökéletes lesz.-mindig is ki akartam próbálni, milyen egy olyannak beöltözni, mert bevallom nagyon tetszettek a nyuszi fülek, bár nekem nincsenek akkora melleim, hogy úgy kitöltsem a ruha felső részét. -És nekem mit is kell majd csinálnom?-azt hiszem erről még nem esett szó, bár az én memóriámmal kitudja már...
Nem az a fajta lány vagyok, akit annyira érdekelnek a ruhái, így nem zavart, hogy csurom víz vagyok, meg kosz és igazából az sem zavart volna, hogyha elszakad valahol a ruhám, csak akkor hogyha a fenekemen. Akkor nagyon hülyén néztem volna ki és azt hiszem még el is szégyelltem volna magam, pedig nem az a fajta lány vagyok.
-Biztos vagy te ebben? De akkor meg kell tanítanod, hogyan is kell irányítani ezt a szerkezetet.-azt már tudom, hogy dülöngélni kell, mert ezt sikerült felfedeznem, de, hogy mennyire kell bedőlni és melyik irányba az még nem megy. És ha én leszek elől, akkor tuti törés lesz a vége.
Kissé zavarba hoz, azzal, hogy kezet csókol nekem, de igazából hamar túlteszem magam a zavarodottságomon és inkább vele tartok a deszkája után, amit bevallom tényleg féltek. Ha az nincs mivel csináljuk ezt újra? Meg amúgy sem akarom, hogy baja essen, még akkor is, hogyha nem érez semmit.
-Jól van na, én ilyen féltő ember vagyok, már ha nem rólam van szó.-mosolygok, mikor oldalba lök. Nem zavart egy pillanatig sem ez a mozdulat, mert én is ezt szoktam csinálni barátnőmmel, szóval teljesen természetesnek vettem. A trükkje után kissé ámulva nézek rá, mert nem értem, hogy képes erre, de gondolom ez idővel könnyen kitanulható, de nekem soha nem menne ez, és nem is akarom, hogy menjen, mert szereznék vele egy-két sebet az tuti. Kissé a frászt hozza rám, mikor komolyan szólal meg, de aztán rájövök, hogy csak viccel, főleg mikor nevetni kezd.
-Hé az ilyennel nem illik viccelni, mert én még komolyan is vettem.-mondom, mint aki meg van sértődve, de aztán elnevetem magam, mert nem tudok mást csinálni, csak valahogy vicces a helyzet. -És hova is kéne gyógypuszit adnom?-kérdezem mosolyogva, mert ha erre kér megteszem, ha már szóba hozta.

szószám: 462 °° megjegyzés: -