Park

Dylan & Amelia

Nevetni kezdek, mikor kijelenti, hogy a tüllszoknyás ruhának nem tud ellenállni. Most azt kívánom, bár olyan lenne, de a macska jelmezek általában nem úgy néznek ki. Pedig milyen viccesen nézett volna ki. Ezen megint csak nevetni tudok, mert elképzeltem úgy.
-Sajnos nem tüllszoknyás, de ha akarod szerezhetek neked egy olyat. Biztos nagyon aranyosan állna.-most már próbáltam visszafogni a röhögésem, mert megfájdult volna a hasam, már így is annyit nevettem.
Áááá, nem kell túléltem. És amúgy is már egy éve volt ez, szerintem senki nem is emlékszik rá senki.-legyintettem, de kissé meglepett a reakciója. Senki nem reagált volna így, csak Ő tette ezt, aminek azért örültem, de azért akkor is meglepett.
Végig gondolva ezt az egészet, úgy éreztem, hoyg nem lesz semmi, mert biztos nem vállalná be az angyal jelmezt, pedig biztos vicces lenne. Bár azért én szívesen kipróbálnám a nyuszi jelmezt és szerintem venni is fogok magamnak egy olyat, mert most megjött a kedvem hozzá. Bár az biztos, hogy utcára nem fogom felvenni, elég volt egyszer végig játszani azt a hajcihőt, ami macska jelmez idején volt.
-Rendben, benne vagyok. És mit éneklünk? Ja, ha megsüketülsz tőlem, akkor előre bocsánatot kérek, mert akkor nem fogod hallani.-vicceltem el, de azért remélem nem fog bekövetkezni ez a megsüketülős dolog, mert abban már semmi vicces nem lenne. De azért azt is remélem, hogy az én halláson nem fog megsérülni, legfeljebb együtt leszünk halláskárosultak.
-Rendben én benne vagyok. Mennyi időmbe fog ez fájni?-persze nem zavar, hogy vele kell töltenem az időmet, mert így legalább nem unatkozom annyit és még jól is szórakozom. Dylan nagyon jól el tud szórakoztatni, már csak arra kéne rájönnöm, hogyan is csinálja ezt.
-Na ne beszélj így a deszkádról, te sem örülnél neki, ha rólad mondanák ezt. Na mesélj mid fáj, olyan nagyon.-nem voltam biztos abban, hogy komolyan gondolja-e, vagy sem, de ha már elkezdtem be is fogom fejezni. Amint közelebb lép elkalandozom zöld szemeiben, majd tekintetem lejjebb csúszik, de gyorsan visszaemelem és reménykedem, hogy nem vette észre. 

szószám: 323 °° megjegyzés: elég rövid lett, bocsi

Dylan & Amelia

Igazából én komolyan gondoltam ezt az egész beöltözős dolgot, de, hogy Ő, hogy gondolja azt nem tudom. Mondom, hogy én szívesen megcsinálom ezt az egészet, addig amíg nem kell utcára lépnem vagy sok ember elé mennem, mert azt nem bírnám ki az biztos. Nem azért mert szégyenlős vagyok vagy ilyenek, hanem csak a rossz tapasztalatok miatt. Lehet nem kéne többet olyanokat fogadnom, hogy jelmezbe bújok és úgy rohangálok, főleg akkor nem, hogyha túl sokat mutatnak azok a ruhák, de valahogy sosem tudok az ilyen lehetőségekre nemet mondani, mert félek, hogy gyávának gondolnak. Na jó ez nem igaz teljesen, mert nem félek tőlük és a véleményüktől, mert azt hiszem inkább magamnak akarok ezekkel bizonyítani. Hogy mit azt nem tudom. Bár inkább csak a hecc kedvéért csinálom, mert elég vicces így évek múltán visszagondolni ezekre a dolgokra, főleg úgy, hogy nem az jár a fejedben, hogy milyen kár, hogy nem történt meg. Sokkal jobb úgy belegondolni, hogy igen megtettem és lehet, hogy mindenki hülyének nézett, de én jól szórakoztam. Már ezért megéri.
-Rendben. De valami jó pörgős legyen, amin nem alszom be.-mondtam mosolyogva és reméltem, hogy nem valami lassú számon gondolkozik. Nincs azokkal semmi bajom elhallgatom őket, de valahogy most nincs olyanhoz hangulatom és szerintem akkor sem lesz. Vajon mit szólna, ha közölném vele, hogy Justin Biebert akarok énekelni? Csak a vicc kedvéért tuti megkérdezem majd, akkor is ha utálom azt a gyereket.
-Akkor jó sok idő lesz. Főleg, hogy nagyon gáz vagyok benne.-mosolyodtam el és bevallom nem zavart a gondolat, hogy több időt töltsek vele. Komolyan gondoltam, hogy meg akarok tanulni deszkázni, csak abban nem voltam biztos, hogy mi az, az indok ami erre késztet. Talán, hogy jól éreztem magam ma deszkázás közben, vagy Dylan hatása az egész. Hát valahogy a másodikra tippelek, mert voltak már olyanok akik hívtak és mondták, hogy megtanítják, de mindig elutasítottam. Most nem akarok visszatáncolni és nem is fogok, kitartó leszek most.  
-Most csakis téged a deszkád ráér később is, mint, ahogy mondtad nem érez, de te igen. Szóval hol fáj?-nézek kérdőn gyönyörű zöld szemeibe és próbáltam nem elkalandozni róla, ami azt hiszem elég jól ment.

szószám: 349 °° megjegyzés: -

Dylan & Amelia

-Ennek örülök. Úgy elég egyhangú lenne a buli, de azért, majd rakd el a filceket, valahova ahol nem találod meg őket, ha mégis elalszom.-volt már olyan eset, hogy kidőltem egy bulin, mert az volt a 3. napja, hogy talpon voltam és reggel úgy keltem, hogy össze voltak firkálva. De még ha szépen csinálták volna egy szavam sem lett volna, de így azért idegesítő volt. Mondjuk ez csak a testem volt, de a hajamban kötött ki méz is és még tejszínhab is. Ha ezt én csináltam volna mással jót nevettem volna, de így, hogy velem történt az egész ne  volt olyan vicces. ezek után történt meg az, hogy a bulikon én maradok fent legtovább, mert nem szeretnék még egyszer így járni, de én vagyok olyan rendes, hogy másokkal nem csinálom meg ugyanazt. Inkább kitalálok sajátot, hiszen nem szép dolog a koppintás és abból arra lehet következtetni, hogy nincs semmi egyénisége az embernek, ami nem egy pozitív dolog. Hiszen mindenki attól valaki, hogy más az egyénisége, ezért sincs két teljesen ugyanolyan ember.
-Hát meglehet, de szerintem csak ezért nem borultunk, mert jók megy ez neked. Akkor szólíthatlak majd tanár úrnak?-csak viccnek szántam, eszemben sem volt úgy hívni, mert a tanároktól a hideg is kirázz. Nem voltam sosem rossz tanuló a suliban, de stéber sem, viszont tanulni és a tanárokat sosem szerettem. Valahogy nem illetünk össze, de talán most másmilyen lesz ez a tanát diák kapcsolat, hiszen eddig elég szórakoztató volt. Szerintem biztos lesz pár borulás, de ez egy pillanatig sem zavar, csak nem török össze, mint egy ropi.
-Oh te szegény.-mondom lekonyuló ajkakkal, majd a könyökéhez hajolok és megpuszilom. Ha már felajánlottam meg is teszem, mert nekem nem csak a szám nagy. Persze láttam, hogy nincs ott semmi, de akkor már menjünk bele a játékba. -Fáj még valahol?-kérdezem ártatlan tekintettel, de közben alsó ajkam beharapom és szemeibe nézek.

szószám: 305 °° megjegyzés: hát nem valami sok

Dylan & Amelia

-Igen kérlek. Az engem nem zavar, ha iszol, sőt úgy csak még viccesebb. Főleg ha én is iszom veled.-mosolyogva és belegondoltam, hogy milyen is lenne, tök részegen ez az egész. Elég röhejes képet mutattunk, mert én kissé ittasan nehezen tudok egyenes maradni, vagy egyáltalám talpon maradni. Olyankor olyan, mintha az ember elvesztené az egyensúly érzékét és csak azt érzi, hogy a súly húzza minden irányba, mintha valami lisztes zsákok lennének rajta, vagy ilyenek. Legalább is én mindig ezt érzem, persze lehet vannak olyanok akik nem így éreznek. -Kezdem én is úgy érezni, hogy az lesz a legjobb, ha nem alszom be.-de tényleg nem tudhatom, hogy akkor mit csinálna velem, már nem mintha félnék tőle, csak fő az elővigyázatosság.
-Nem foglak. Nem tetszik a hangzása. Olyan mintha, vagy ezer évvel öregebb lennél, ami meg nem reális. Vagy annyival vagy öregebb nálam?-tátom el a számat, mintha valami nagy titokra derítettem volna fényt, pedig nincs így. Igazából nem is akarom tanár úrnak hívni, mert az egy túl hivatalos és bensőséges kapcsolat. Bár az utolsóval nem lenne semmi bajom, azért nem akarom a hivatalosat is ide kavarni.
Igazábóp vele sokkal jobban érzem magam, mint eddig bárki mással, mert Dylan képes megnevetettni, még ha épp rossz emlékeken járnak a gondolataim és mellette teljesen önmagam vagyok. Újra a régi bohókás én, akit annyira hiányol mindenki, de nekik nem sikerült előhozni ezt az énem. Hatással van rám ez a srác, ha akarom, ha nem, ezt el kell fogadnom.
Nem kérdeztem semmit, tudtam, hogy ott nem ütötte me magát, biztos voltam benne, hogy nem is fáj neki, de már belementem a játékba és folytatni is akarom. Lábujjhyegyre állva egy puszit nyomtam az arcára. A fene, hogy ilyen pici vagyok. Amint puha arcához értek ajkaim, elfelejtettem levegőt venni és azt hiszem a szívem ki akart ugrani a helyéről én én többet akartam. Amikor elszakadtam arcától, nagyon közel voltam hozzá és meg akartam kerdezni, hogy fáj-e még valamilye, de elvesztem szemeiben és egy szót sem tudtam kinyögni, csak szemem mozgott az ajkai és szemei között.

szószám: passz °° megjegyzés: nem jó telefonról írni  

Dylan & Amelia

-Rendben, de ha lenne akivel innál, rám számíthatsz.-kacsintottam rá. Ez nem volt szokásom, de azt hiszem egyszer mindent el kell kezdeni, szóval itt van ez is. Emlékszem egy-két dolgora amit részegen csinált, még úgy is, hogy nem midnig figyeltem őt a bulikban, de sokat beszéltek róla. Meg akkor ott volt az a csók is. Ha nem lettem volna egy kicsit sem józán simán bagytam volna neki, de pont azt napot választottam, arra, hog nem iszom magam az asztal alá. Már nem tudom, hogy ezzel jól jártam-e vagy sem. Elbizonytalanodtam. Hogy képes erre egyetlen srác ilyen rövid idő alatt? Nem töröm rajta a fejem inkább, mert megint csak megfájdul. -Teljesen igazad van.-hacsak belegondolok abba, hogy fogunk kinézni, elfog a röhögés és tudom, hogy nem fogok tudni nevetni. Vicces kis páros leszünk, főleg, hogy még énekelni is fogunk. Szerintem a szomszédokat, majd előre figyelmeztetni kell.
-Hát, hogy emlékeznék mikir nem arra figyeltem, hanem a vezetéknevére?! Vagy lehet, hogy az a keresztneve? Én már nem értek semmit.-mondtam vékony hangon, amibe belefájdult a torkom, de nem jgazán érdekelt, mert nevetni kezdtem. Olyan nevetségesen néztünk ki, ahogy Ő tanárbácsiskodott ém meg buta diákoskodtam. Szerintem ha valaki látott volna minket elkönyvelnek idiótáonak, ami talán nem is áll messze az igazságtól.
Szívesen mondanám, hogy meglepett a kérdése, de számítottam rá. Vagy ha Ő nem kérdez rá én tapadok ajkaira pillanatokon belül, akkor is, hogyha ezt az érzést rejtegetni akarom. Vágyom a csókjára és nem is kellett nekem több, viszont csak nagyon halkan tudtam bármit is kinyögni.
-Csináld.-mondtam és ajkairól felemelve a teki tetem a szemébe néztem és vártam, hogy végre csináljon valamit. A korábbi csókunkra is emlékszem, de azt hsiezm jó lenne felfrissíteni a memóriám. A szívem csak úgy zakatolt és alig vártam már, hogy történjen valami.

szószám: passz °° megjegyzés: nem jó telefonról írni  

Dylan & Amelia

Tényleg vicces lehetne vele egy alkalom kettesben részegen. Bár lehet túl sok dolgot kondanék el neki, amiről lehet nem is akarok beszélni, sőt! Talán még azt is kikotyognám, hogy anno miért nem hagytam, hogy több is legyen egy csóknál. Persze joga van erről tudni, vagy joga lenne, hiszen róla is szó van, de én úgy érzem ez csak az én dolgom. Egyszer úgy is elfogom neki mondani, már csak az kérdéses, hogy mikor. Talán soha... De az is lehet, hogy egyszer ráveszem magam, hogy bevalljam neki, hogy nem akartam csak egy újabb lyuk lenni az övén.
Jó valakivel levezetnem a fölösleges energiáimat, jó valaki mellett önmagamnak lenni, mert mostanában nem sok mindenkinek sikerül elérnie, hogy mosolyogjak. Senki nem tudja mi ennek az oka, persze sokan találgatnak és a húgomra, vagy a szülimre fogják és részben igazuk is van. De ez csak két újabb dolog. A legfontosabb, hogy eddig egy ember volt aki mellett mertem önmagam lenni, teljes mértékben, mert tudtam, hog mellettem áll mindig. Erre most itt van Dylan aki mellett gondolkodás nélkül így viselkezdtem. Mellette ez ösztönösen jött és azt hiszem pont ezért vagyok ilyen jól el vele.
Teljesen hidegen hagyott egy idő után a deszkája és csak Ő érdekelt. Tudtam, hogy nem sérült meg nagyon és sebeket sem láttam azon a részen, ahol megpusziltam, de nem is érdekelt, mert megakartam tenni. Most nem becsületből, hanem...vágyból. Arra késztetett, hogy vesszek el szemeiben és akarjam, hogy megcsókoljon, de ez sajnos nem jött össz két próbálkozásból egyszer sem. És mindkétszer a deszka zabart be. Először útban volt, aztán meg Dylan lábára esett. Most végre van egy rendes sebe is, bár kissé csalódott vagyok, de lesz még időnk ezt bepótolni, vagyis remélem.
-Gyere ülj le egy padra.-belékarolok, nem tudom mennyire fáj a lába, hogy egyedül is eltud menni vagy sem, így ha kell segítek, ha nem, nem. -Nagyon fáj? Adnék rá gyógypuszit, de a lábadra nem tudom, hogy.-tényleg megtenném, csakhogy enyhítsem a fájdalmát és most én nézek aggódva az Ő szemébe.

szószám: passz °° megjegyzés: nem jó telefonról írni  

Dylan & Amelia

Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt, hogy korábbam elutasítottam, mert akkor most biztos, hogy nem lennék itt. Én valahol a használt csajok kupacban lennék és már nem is érdekelném. Vajon csak azért van velem, mert a kihívást látja bennem? Mert hát a többi lányra rámosolygott, azoknak leesett a bugyijuk és kész, már szabad kezet is kapott. Én ezt akartam elkerülni, de nem tagadhatom, hogy édes egy mosolya van a gödröcskéivel együtt. Oh, hogy miért kell ennek a pasinak ilyen jól kinéznie, azt nem tusom, de, hogy tényleg bárki fejét elcsavarja az biztos. Ezért is tetszett meg nekem, meg a bájos mosolya miatt mégis elutasítottam. Nem akartam egy lenni azok közül, mint akiket pár nap után megun és eldob. Most viszonyt úgy érzem ez más lenne, ha adnék neki egy esélyt és én adok is.
Sok embernek sok féle véleménye van az első csókról. Hogy mi a tökéleted és mi a szörnyű. Én szerintem az első csók csakis akkor tökéltes hogyha azzal történik akit szeretünk. Mondjuk régen ott voltam az érdekházasságok és akkor nem volt olyan, vagy legalább is kevés, akik mát az elejé  szerették egymást. Ilyenkor szerintem sosem volt tökéltes egy első csók. Oké mondjuk manapság is vannak ilyen érdek dolgok. Mikor a pom-pom csapat kapitánya jár a hátvéddel, az sosem igaz szerelem, csak a megfelelési kényszer. Nem is értem, hogy képesek így élni, de hát az Ő életük.
Most nagyon nem érdekelt a deszka sorsa, mert egy elég szép pillanatott cseszett el plusz még miatta fáj is Dylan lába. Annyira szerencsétlenek vagyunk ma, úgy érzem, hogy az csak na.
-Jó hagyom csak annyit mondj, hogy nagyon fáj-e.-ha Ő nem akar erről beszélni az nem gátol meg abban, hogy kiszedjem belőle. Az ölébe ülök, mikor a kezemnél fogva magához húz. Eleinte azért ülök oda, mert a pad vizes, aztán rájövök, hogy Dylan öle kényelmesebb. -Miért gondolod így?-nem tudtam mást kérdezni, mert megéreztem kezét az arcomkn, majd a tarkomón. Belepirulok abba, hogy az orrát az enyémnek dörgöli, majd megint elveszek a szemeiben és egyre közelebb hajolok hozzá. -Ajj csókolj már meg.-mondok mosolyogva, de akkor is komolyan gkndolom. Hallom a szivdobogásom a torkomban, a fülemben és mindehol, már csak az a kérdés, mikor akar kiugrani a mellkasomból.

szószám: passz °° megjegyzés: nem jó telefonról írni  

Dylan & Amelia

Igazából nem haragzom senkire, illetve semmire, hogy elrontotta a csókot, mert ha igazám akajuk mindketten, akkor úgyis megtörténik előbb-utóbb aminek meg kell történnie. Én akartam a csókot, szóval nem álttam annak útjába, hogy bekövetkezzen ez és reméltem, hogy Ő is akarja. Igazábóp nem ezen kellett volna aggódnom, hiszen biztos voltam bene, hogy Ő hasonlókép  vágyik a csókra. Ezért inkább a lába miatt aggodalmaskodtam. Tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele, főleg, hogy az ölében kötöttem ki. Elég kényelmes volt, még akkor is, hogyha csontos fenekem van.
Nagyon reménykedem abban, hogy azért a lába nem tört el, vagy ilyenek, mert akkor úgy érezném, hogy ez, az én hibám, pedig egy pillanatig sem akartam ártani neki. Fontos személy lett az életemben ilyen rövid idő alatt és nem tudom, hogy kezeljem a helyzetet, mert ilyen még nem történt velem soha. Nem tudom hol vannak a határaink, hogy mit hogyan kéne csinálni és, hogy Ő pontosan mit érez, de valahogy ezek nem tűnnek most olyan fontosnak.
-Haza kéne menni és lejegelni, vagy ilyenek, nem gondolod? Nem kéne, hogy bedagadjon.-lassan elvesztem a mondatomban és csak éritésére tudtam figyelni és, még jobban vágytam arra, hogy végre megcsókoljon. Képtelen voltam tovább gondolkozni, így arra kértem, hogy csókoljon meg. Nem mertem kinyitni közben a szemem, mert nem tudtam mit tudnék leolvasni az arcáról. Hát Istenem nem tudok mit tenni, szókimondó csaj vagyok.
Hihetetlen érzév volt, mikor az ajkai az enyémekhez értek és nem tudtam volnanmeg mondani mi zajlik le bennem. Furcsa érzés volt, de nagyon is jó volt, emiatt ajkaimat enyhén szétnyitottam, jobban elmélyítve ezt a kapcsolatot. Kezeim, mintha önálló életet éltek volna, úgy fonódtak nyaka köré. Homlokomat az övének döntöttem, amikor levegő hiámy miatt abbahagytuk a csókot.
-Hű ez....ez...rohadt jó volt.-nem találtam rá a megfelelő szót, szpval még mindig nem tudtam magam rendesen kifejezni, de elégedett mosoly játszott ajkaimon, mert tényleg  nagyon jó vot. El sem tudtam volna képzeni, hogy azok után ami korábban volt lehet még jobb. Mondjuk lehet az a különbség, hogy az részegen és érzelem mentesen történt ez meg nem. Vagyis részemről voltak benne érzelmek.

szószám: passz °° megjegyzés: mondtam, hogy indulás előtt írok  

Dylan & Amelia

Az ölében ülve csak még nagyobb bűntudatom lett, mert mégis csak a lábával tartott, ami ugye megsérült. Így biztos nehezebb volt tartania még akkor is, hogyha vasággyal nyomtam 50 kilót. Talán összekéne szednem magam és hízókúrába kezdeni, csak nem tudon, hogy akkor mennyivel kéne többet ennem, főleg, hogy körülbelül ötször eszem egy nap. De én nem úgy, hogy sokszor keveset, hanem háromszor sokat, kétszer keveset. Már rég tonnásnak kéne lennem, de valahogy sosem jön össze.
Igen aggódtam a lábáért, talán túlságosan is, de féltem, hogy valami komoly baja lesz. Úgy viselkedtem, mitha az anyja lennék, pedig ez egy pasinak nagyon nem imponál, de annyira zavart, hogy ez miattam is van. A deszka ebbe nem hibás, de mondjuk azért én sem szívesen látom most, viszont tudom, hogyha rendesen szem előtt lenne Dylan megrugdosná, ami most így csak ártana neki, de a deszkának nem.
Eleinte nem tudtam mi vitt arra, hogy megkérjem, hogy csókoljon meg, de életem egyik legokosabb kérése volt az biztos. Ajkai teltek és puhák voltak, pont, mint ahogy emlékeztem és úgy tűnik igaz a mondás, hogy a gyakorlat teszi a mestert, mert ezerszer jobban csókolt, mint régen. Eleinte puha volt a csók, de ahogy melegedtünk be, egyre merészebbek voltunk. Ajkaim elnyíltak, amit szerencsére ki is használt, mert ha nem tette volna, elég furcsa helyzet állt volna be közénk. Sosem hittem volna, hogy egyszer még tényleg csókolózhatok vele, de nagyon örültem neki, szívem úgy vert, mint még soha, azt hittem helyben fogok szívrohamot kapni. Bár boldogan haltam volna meg, de még nem kaptam eleget így nyugodni próbáltam. Csalódottan vettem tudomásul, hogy muszáj elszakadnom tőle, mert elfogyott a levegőm.
-Szóval gyakorolni kéne még? És mennyit?-igazából meg is sértődhettem volna rá, de tetszett az ötlet, hogy még gyakorolgassuk ezt a dolgot, így csak elrejtettem egy mosolyt, azzal, hogy az ajkamba haraptam. Azt hiszem ez még egy szokásommá vált, szóval ezt még sokat kell elviselnie. Bár szívesebben harapnám az övét. Oh mikre gondolok...
Mikor ajkai megint az enyémekre kerültek, egy hatalmas mosoly keretében kezdtem ajkait kényeztetni, kezem pedig a hajába túrtam. Anyám, hogy neki milyen puha haja van. A legtöbb csaj biztos irigyli, mert bevallom nekem is jól jönne egy ilyen szerkezetű haj.

szószám: passz °° megjegyzés: hazafele úton írtam, szóval elég szar

Dylan & Amelia

Néha elfelejtek levegőt venni, olyan pillanatokban, amikor muszáj lenne és így nem lesz olyan jó. Sajnos emiatt hagytuk abba, mert én buta voltam és nem vettem rendesen levegőt. Ezt még biztosan gyakorolnom kell, mert így nagyon nem lesz jó. Vajon milyen gyakorlatok vannak erre? Egyáltalán vannak ilyen gyakorlatok?Másoknak nincs bajuk azzal, hogy mikor vegyenek levegőt? Jézusom miken jár a fejem, amikor inkább az előttem, vagy inkább alattam ülő srácra kéne összpontosítanom, bár ez nem lesz nehéz.
-Rendben... én nem vagyok semmi rossz elrontója.-mondtam egy rejtett mosollyal, mert örültem neki. Ha valakinek ezt mondja a pasija, vagy valaki ilyen, akkor besértődik, hogy, hogy lehet olyan bunkó, hogy ilyeneket mond, de én ennek csak örülök. Mert ez azt jelenti, hogy még akar velem csókolózni, bár lehet, hogy neki nem volt olyan jó, de még akar.
Beleborzongok érintésébe, annyira, jó érezni, ahogy teste az enyémnek feszül és ujjai a hátamon és hajamba kalandoznak. Ujjaim végig húzom tarkóján, majd dús hajába túrok. Ajkai olyan puhák voltak, mint valami vattacukor, amit utoljára egy éve ettem. Eddig nem tudtam, mit hagytam ki a múltkor, mikor nem hagytam magam, de tudom, hogyha akkor engedek neki, most ez ne lenne. Így csak örülök annak, hogy azon a bizonyos estén semmi nem történt. Egyik kezem, még mindig a hajában a másikat, viszont levezetem a nyakán a mellkasáig. El tudnám viselni ezt egész nap, egész nap tudnám csókolni és sok mindent megtennék, hogy ez a pillanat ne múljon el. Persze egyszer mindennek vége van, ahogy elvileg ennek is, legnagyobb bánatomra.
-Basszus erről meg is feledkeztem. Teljesen igazad van.-mondtam mikor eszembe jutott, hogy még mindig csurom víz vagyok. Aztán a lába is az eszembe jutott, de nem akartam rákérdezni, mert azt hiszem nem akar róla beszélni, így csak megpróbáltam lemászni az öléből a talajra. Most jól jönne valami ami hamar megszárítja a fenekem, mert túl régóta vizes. Ha holnapra megbetegszem, akkor sem érdekel, mert megérte.

szószám: 311 °° megjegyzés: jó újra gépről írni

Dylan & Amelia

Nem arról van szó, hogy nem tudok rendesen levegőt venni csók közben, mert van benne egy kevés gyakorlatom, de Dylan mellett valahogy nem megy rendesen. Mintha összezavarná a légzőrendszerem, vagy valami ilyesmi. Hogy ez milyen hülyén hangzik... De így van, vagy csak a fejemben okoz kavart, hiszen mindent az agy irányít.
-Na, tudod, hogy nem volt rossz!-mosolyogtam rá és megsimogattam az arcát. Örültem, hogy nem sértődött meg, mert tényleg csak viccnek szántam. Jó volt húzni az agyát, mint ahogy Ő is teszi velem, így nem voltam feszült sem és zavarban sem éreztem magam. Pedig régen volt olyan, hogy amiatt rontottam el valamit, hogy zavarban voltam, vagy csak idegeskedtem, hogy mindent jól csinálok-e. De vele nem érzem úgy, hogy ez így menne, mert minden pillanatban nagyon jól érzem magam és egy pillanatig sem aggódom, olyan dolog miatt, hogy rosszul csinálok valamit.
Kissé csalódott voltam, amiatt, hogy el kellett szakadnom tőle, mert nagyon élveztem, hogy érint engem, hogy csókol és jó volt ugyanezt csinálni vele. Remélem még sok alkalmunk lesz ezt csinálni, mert sokszor mosolyt tud csalni az arcomra, akárcsak egy apró mozdulattal.
-Jó rendben, ránk fér már a száraz ruha...--a tenyerébe csókoltam, mikor megsimogatta az arcom. Órákat? Nem csak deszkázunk?-néztem rá kérdőn és teljesen nem értettem semmit, főleg, hogy kacsintott. Vajon min töri a fejét annyira?
-Ne segítsek?-kérdezem tőle, mikor sántikálva indul meg, de persze tudom, hogy úgyis nem lesz a válasz, mert a pasik szeretnek mindent egyedül megoldani. Az lepne meg, hogyha igent mondana, mert én nagyon szívesen segítek neki, bármiben. A felém nyújtott kezét megfogom és elég közel indulok el mellette. Csak remélem, hogy nem zavarja, vagy ilyenek, mert szeretem a közelségét, szóval amikor csak tehetem a közelében szeretnék lenni. Persze azért megfojtani sem akarom, így egy picit arrébb állok tőle.
-Hát most még menjünk egyenesen, aztán a második utcánál balra.-nem laktam messze a parktól, aminek örültem sokszor, de most jobban örültem volna, hogyha, még egy olyan 5-10 perccel hosszabb lenne az út.

szószám: 319 °° megjegyzés: -

Dylan & Amelia

Kizártam a külvilágot míg az ölében ültem, nem gondoltam semmi másra, csak rá és puha ajkaira, ujjainak érintésére. Körülbelül most olyannak hatok, mint valami megszállot, pedig nem vagyok az, csak élvezem a pillanatot Dylanel.
-Hát én ezt nem tudhatom.-vontam meg a vállamat, de nem tudtam takarni, hogy szeritem Ő is élvezte. Rajtam meg hát látszott. Piros voltam, mint a pipacs, ami azért ha azt vesszük vicces, mert sosem goltam az a pirulós fajta, de Dylan mellett néha rám jön a szégyenlősség.
Nehezen váltam el tőle, nem is akartam, de tudom, hogy muszáj lesz. A fenekem kezdett egyre jobban fázni és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megbetegedjek, de... istenem olyan jó volt csak úgy ücsörögni vele és jól érezni magamat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg így fogunk kikötni, főleg azután a buli után ahol elutasítottam. Más rég elásta volna magát, hogy véletlen se találkozzon velem miutám lekoptattam, de Ő nem tette. Mondjuk azok után egy ideig nem beszéltünk erre most itt vagyunk ahol. Hogyha reggel valaki azt mondja nekem, hogy most ez lesz, kiröhögöm és még idiótának is nevezem. Aztán most kérhetnék bocsánatot. A tenyerébe csókoltam, aki tudom milyen fontos gesztus. Még senkivel nem csináltam ezt, maximum a húgommal, de az más tészta.
-Ugye tudod, hogy más már helyretett volna téged?-kérdeztem mosolyogva, majd egy puszit nyomtam az arcára. -És de igen emlékszem. Viszont a lábad bírni fogja?-kérdeztem halkan, mert nem tudtam, hogy fogja fogadni. Eddig nagyon nem örült annak ha a lábáról kérdeztem, szóval reménykedtem benne, hogy nem fog megharagudni emiatt. Először nem tudtam, hogy mit szeretne, mikor elengedte a kezem, de egy nagy mosollyal jutalmaztam, mikor rájöttem, hogy csak átkarol. Átöleltem  a derekát és képtelen voltam nem mosolyogni, sőt még egy kicsit elpirultam is.
-Szívesen segítek. Mindenben.-tényleg szívesen segítettem neki, főleg, hogy hibásnak éreztem magam egy kissé.
Elgondolkoztam azon, hogy Ő most hogyan is fog haza jutni, de szerintem gondolt erre, hiszen Ő mondta, hogy hazajut egyedül. Pedig szívesen elkísértem volna és én mrgoldtam volna a haza utat egyedül. De nem mertem felbetni ezt az ötletet, mert nem akartam, hogy azt higgye nem hiszem elég férfiasnak, vagy ilyenek, mert erről egy szó sem volt. Én csak szeretném ha biztonságosan haza érne. Bár lehet, hogy csak túl aggódom a helyzetet és nem is kéne ezzel annyira foglalkoznom.
Csendben tettük meg az utat, míg elindultunk haza, vagyis hozzám és bevallom ezt nem ereztem kínosnak. Legtöbbször az ilyen helyzetekben úgy érzem, hogy kínos a csend és muszáj valahogy megtörni, de ez most nem olyan. Vagyis én nem érzem úgy. Majd meglátjuk mi lesz a végén, hiszen ha megérkezünk minden ki fog derülni. Az egyik ház kapujában megálltam, de aztán újra megindultam, de most már a feljárón az ajtóig. Felléptem arra a két lépcsőfokra ami ott volt, és visszafordultam Dylanhez.
-Hát meg is érkeztünk...-magamban elmotyogtam még egy sajnost, de ezt hamgosan biztos nem fogom kimondani. Nem kell, hogy mindenről tudjon, hiszen a csóknál így sem tudtam tartani a szám.

szószám: passz °° megjegyzés: lassan, de biztosan megírtam

Dylan & Amelia

Teljes mértékben egyetértettem vele, mert tényleg dilinyós voltam. Mondjuk ez nem volt új dolog, nem egyszer mondták már és mindig igazat adtam az illetőnek. Ezért sem firtattam tovább ezt a témát és ráhagtam. Sokszor megkaptam, hogy dilinyós vagyok, meg még egy-két ilyet, bár voltak durvábbak is. Viszont én ezekkel nem foglalkozom, gondoljanak rólam amit akarnak, ha nem tetszik nekik, nem kell velem foglalkozniuk. Senki kedvéért nem fogok megváltozni.  De csak jellem szempontjából, hisz az életstílusomon már változtattam, de azt sem más kedvéért tettem, hanem a sajátom miatt. Nem volt jó a buta liba élet, egy idő után unalmas lett.
-Hát elfenekelem őket.-mondtam egy sanda vigyorral, mert ezt persze csak viccnek szántam. -Na jó nem is, de ez így vicceseb. Amúgy csak nyakon csapom őket.nem vagyok az, az erőszakos fajta, nem szokásom bámtani az embereket, maximum szavakkal és mostanaban azt is csak akkor teszem, ha muszáj. Egyesek annyira irritálóak tudnak lenni, hogy nem lehet kibírni velük egy légkörben, vagyis muszáj helyrerakni őket.
-Tudod mire mondtam.-fintorogtam egyet, még akkor is, hogyha mások nyelvet öltöttek volna. Én mem vagyok az a fajta, csak akkor kerül ki a nyelvem a számból, mikor nagyon koncentrálok, vagy valami más... Habár engem nem zavarna, hogyha megfeledkeznénk a deszkáról, bár tuti vicces lenne, hogy én deszkázni tanulok.
Egy cseppet sem zavart, hogy nem a kezem fogta, hanem átkarolt és az sem zavart, hogy kicsit jobban rám nehezedik. Nem vagyoo valami nehéz ember, így a lábam elbírta még az Ő súlyát is. Milyen jó, hogy mindenhova lépcsővel megyek és így a lábam bírja a strapát. 
Nem akartam beszélni miközben mentünk és nem is tudtam volna miről, mert magamban helyezgettem a dolgokat. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ez lesz a mai napból, ami annyira rosszul indult, de szerencsére nagyon jól végződött.
-Nem, nem itt lakom. Ez a szomszéd háza és azért hoztalak ide, hogy ne tudd meg hol lakom.-mondtam neki szarkasztikusan, de közben mosolyogtam, hogy még véletlenül se sértsem meg. Szeretem így ugratni, mert így meg tudom hol vannak a határai.
Rámosolyogtam a velem szemben álló srácra, aki még így is elég magas volt hozzám képest. Hogy nőtt ilyen magasra? Sok időm nem volt ezen gondolkozni, mert megéreztem a karját körülöttem és egyből nyaka köré fontam a sajátomat. Jó volt érezni az illatát a közelségét és viszonoztam csókjait.
-Rendben. És akkor jössz amikor akarsz.-mondtam halkan közben tarkóját simogattam. Annyira nem volt kedvem bemenni, de egyszer muszáj lesz, sajnos.

szószám: passz °° megjegyzés: lassan, de biztosan megírtam