Club Cherry

Tisztára be voltam zsongva. Két évvel ezelőtt történt velem valami, ami megváltoztatta az egész életemet, mondhatni, értelmet nyert... És most megint találkozhatok azzal a személlyel, láthatom, talán beszélhetek is vele.
Furcsa ez. Sosem hittem abban, hogy fel lehet lobbanni valaki iránt első látásra, azt hittem, ez csak a nővéreim hülyesége, hisz ők hetente szerettek bele más-és más fiúkba első látásra. Már-már nevetséges volt a dolog. Sosem hittem, hogy ez velem is megtörténhet. Pláne nem így.
Nem vagyok különösebben visszataszító alak, és bármennyire különcnek tartottak, ragadt rám egy-két csaj a gimiben és az egyetemen. De hiába mentem el velük randizni (így kívánta az illem, a közösség, anyámék, a nővéreim...), nem éreztem semmit egyik lány iránt sem. Néhány alkalom után szépen el is maradtak mellőlem.
Az a buli, és aztán a koncert... Ha nincs az a buli, sosem jutok el a koncertre. De ott voltam, és tombolni akartam, ott lenni legelöl... És így mindent láttam. Elsősorban őt, és bármilyen furcsán végződött az az éjszaka, bennem minden megváltozott. Nem tudom megmondani, szerelmes lettem-e azonnal. Megkövülve álltam és néztem őt, már akkor is, amikor nem borult el az agya. És összeszorult a szívem, amikor megtörtént. Aggódni kezdtem. Érte. Pedig nem is ismertem.
Az agressziója, a dühe... meg kellett volna ijesztenie. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy tartsam távol magam azoktól az emberektől, akiben megvan az agressziónak akárcsak a szikrája is, mert sosem lehet tudni, mikor robban a bomba. Féltettek. De én nem féltem.
Azt gondoltam, talán csak az érzékeim csaptak be, és naponta néztem magamba, meleg vagyok-e, csak azért, mert megtetszett egy fiú. És ahogy telt az idő, egyre biztosabb voltam. Mert az érzés nem múlt el. Időnként olyan erővel erősödött fel bennem, hogy magamhoz nyúltam, pedig azelőtt sosem tettem ilyet. Az ő arcát képzeltem magam elé, és... Nem kell ezt ecsetelni.
...
Eltelt két év, és most újra itt vannak a klubban. Korán érkezem, mert ugyanott akarok állni, ugyanolyan közel, és tudni, most is azt a hatást váltja ki belőlem, mint akkor. Vagy csak valami ördögféle bújt belém, hogy megtévesszen, összezavarjon?
Őrületes a hangulat, és mégis feszültségekkel teli. A korlátnak támaszkodom. Csendben vagyok, nem üvöltök a tömeggel. Őt keresi a szemem, és amikor meglátom, a szívverésem megint kihagy. Tehát valóság. Nem álom volt, nem illúzió. Valóság. És a koncerten mégsem merem csak őt nézni. Úgy érzem, már mindenki tudja, már mindenki észrevette. És ez egy kicsit megijeszt.
...
Vége a koncertnek, és tudom, hogy valamiképp beszélni kellene vele. Megismerni. Bármi. Belógok a folyosóra, nem vagyok túl feltűnő jelenség, így senki sem állít meg. Hallom az örömkiáltásokat, a gratulációkat, és akkor meglátom őt is, ahogy egy másik pasassal beszél. Nem akarom megzavarni. Látom, hogy a pasi, aki beszél hozzá, egy kicsit ideges. Egy pillanatra ugyan összeakad a pillantásunk, de ekkor történik valami...
Nekem pedig már nincs maradásom. Menekülök. Futnom kell, szaladni, rohanni, ki a klubból, ki a városból. Teljesen barom vagyok! Egy idióta állat! Hülye! Hogyan is képzelhettem!? Beszaladok egy kapualjba, összezuhanok, tépem a hajam. A reményeim egyetlen pillantás alatt váltak semmivé.

Eszméletlenül vártam azt a napot, amikor a banda újra a színpadra lép. Az utolsó fellépésük óta, ami olyan csúnyán ért véget, interneten követtem, mi történik az együttessel, a tagokkal. Néhány morzsa eljutott hozzánk, rajongókhoz, de sok volt a találgatás. Szóba került drog, pia, elvonó, gyógykezelés, de egyik hírről sem lehetett azt állítani, teljesen megbízható.
Hogy mit éreztem... Őszintén, nem tudom. Furcsa dermedtséget és örömöt, és egyben izgalmat és félelmet, amikor először összeakadt a pillantásunk a gitárossal. És 2 évig titokban tartottam mindenki előtt, hogy végre valaki felkeltette az érdeklődésemet. Én is tudni akartam, vajon ez csak egy pillanatnyi fellángolás volt-e, hóbort vagy valami kábulat, az eufória mellékhatása vagy.. De aztán újra megtörtént, és biztosnak tűnt, vonzódom ahhoz a sráchoz.
A közelükbe férkőztem. Bejutottam a színpad mögé, és már csak arra vártam, hogy őt is lássam, de arra nem számítottam, hogy éppen egy másikkal fogom meglátni. Hogy megcsókolják egymást. Üvölteni tudtam volna csalódottságomban, de csak futni voltam képes. Menekülni. Aztán összezuhanni egy kapualjban.
Magamat sajnálom. 22 éves vagyok, és teljesen magányos. Nincsenek igazi barátaim. Nincs csajom (mondjuk, soha nem is vágytam egyre sem). És aztán a srác, aki megtetszik, valaki másé. Tépem a hajam, hogy az fájjon, és ne a lelkem. Sebzettnek érzem magam. Néhányszor beleverem a fejem a falba, aztán a felhúzott térdeimre hajtom a fejem. Most mi lesz?
Ki akartam zárni a külvilágot, mert túlságosan sajnáltam magam. Meghallom a kérdést, pedig száguldoznak a gondolataim, és haragosan nézek fel, de még nem tudom, kinek szólok:
-Szerinted? - és bennem akad a szó. A levegő is. Pontosan Ő van előttem, ott guggol, kézzel elérhető távolságban.
Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Álmodom? A képzeletem játszik velem csalfa játékot? Zavarban vagyok, és fogalmam sincs, mint mondhatnék. "Miattad kerültem padlóra, pajti?" És egyszerre szeretnék elszaladni újra, menekülni a helyzet elől, illetve ott maradni, és elszántsággal kitartani, megtudva, mit is akar tőlem, miért...
- Miért jöttél utánam? - nyikorgom. Nem vagyok ura a hangszálaimnak. Rá bámulok, aztán elkapom a tekintetem. Félek elárulni magam. Talán mégsem...

Ahhoz képest, hogy mennyire vágytam őt látni élőben, újra, szemtől-szemben, nem hittem, hogy az egész így érhet véget. Az összes lehetséges képet megkerestem a neten. Külön mappákban gyűjtöttem az infót az együttesről, a tagokról, róla. Képek garmada. Cikkek, pletykák, hírfoszlányok, nyilatkozatok. Őrültje lettem mindennek, ami vele (és az együttessel) kapcsolatos.
Egyedül a hangját nem ismertem. Nem ismertem fel, amikor megszólított, én meg durván reagáltam, és amikor megláttam, kinek szóltam, majdnem elsüllyedtem. Lehet valamit elcseszni egy szóval? Féltem, hogy én megtettem. Minden volt a hangomban, csak az nem, hogy beszélni akarok róla. Inkább azt közvetítette, menj a pi..ba, hagyj békén!
De ő nem ment el sehova, én meg még mindig értetlenül néztem rá. Aztán inkább a földre. Fel sem fogom, hogy jött ki belőlem a kérdés, de kicsúszott. Hogy mire számítottam? Nem tudom. Biztos nem azonnali szerelmi vallomásra, hisz nem is ismer, hát hogyan szerethetne? De az, hogy ennyire a torkán akad a szó, egy kissé meglep.
Aztán magyarázkodni kezd, arról, amit láthattam (látnom kellett) azon a folyosón, és elkezd bennem nevetni valaki, és amikor azt kérdi, rágyújthat-e, én csak bólintok, mert félek, ha hang jön ki belőlem, akkor kitör az önfeledt nevetésem is. Mintha súlyok estek volna le a vállamról, érezhetően megkönnyebbülök. Ő rágyújt, aztán mellém ül, de nem néz rám. És én nem nézek rá. Lássuk, hogyan is állunk...
Ülünk a földön, én könnyektől maszatos arccal, ő cigizve. Szótlanul. Kissé (?) bizonytalanul. És bármennyire hihetetlen, az, hogy ő zavarban van, egy kicsit megnyugtat engem. Mert azt mutatja, hasonlók vagyunk. Talán ő sem egy rámenős fajta, hiszen nem kezeli könnyen a dolgot, nem tűnik úgy, mintha naponta keveredne kalandokba.
- Szóval... nem vagy együtt vele, ...Jace-szel? - kérdezem halkan, és kissé oldalra fordítom a fejem, hogy ha csak a szemem sarkából is, de lássam a rezdülését. Tudni akarom, igazat mond-e.

Miért akadtam ki? Miért szaladtam el? Az a csók, amit láttam, kissé váratlanul ért. Elég sokat olvastam a balhékról, de nem hallottam arról, hogy ő a saját neméhez vonzódna. Voltak persze összeölelkezős képek a neten, de kinek nincs ilyenje? Az együttes tagjai meg amúgy is mindig lapogatják egymást. Főleg, ha jó a kapcsolat a bandatagok között. Nos, akadt néhány ilyen kép, de senki nem gondolhat miatta semmi rosszra. Rosszra?
Rossz lennék, hogy nekem egy fiú tetszik? Hogy olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit azelőtt még soha senki? Hogy órákat képzelődtem róla, hogyan és miképp fogunk találkozni, ismerkedni... szerelmeskedni? Én is csak egy ember vagyok, és azt mondják, a fajtánk a szeretetre vágyik a legjobban. Én sem vagyok más, mint a többi, csak... Csak.
Azért sírok, mert a kiszemeltem éppen egy másik fiú ajkait élvezi. Talán nem esett volna olyan rosszul, ha egy lánnyal csinálja ugyanezt, hiszen akkor szépen bemagyaráztam volna magamnak, hogy sosem lehet köztünk több ... (minél is? Semmi sincs köztünk!), de így, hogy esetleg ő is meleg... Micsoda pofon a sorstól, hogy egyszerre villantja meg az esélyt és egyszerre veszi el!
A lépcsőházban ő szólít meg. És nem hagy magamra, amikor undok vagyok. Aztán a magyarázkodása után, amely pont azért tűnik őszintének, mert olyan akadozó, már én érzem magam teljesen hülyének.
Minden mozdulatát látom, még ha nem is nézek egyenesen rá. Keresem az okokat, miért nem söpri le a hamut a cipőjéről, vagy miért csak félig szívja el a cigijét... Miért hallgat. Inkább felteszek én egy kérdést, mielőtt ő hozna zavarba. Tiszta pancser vagyok, de jobb nem jut eszembe.
Elneveti magát. Nem csak felkacag, hanem hosszan nevet, mintha bizony nagyon vicceset mondtam volna, és felmerül bennem, rajtam nevet. Azt neveti ki, hogy feltételezem róla... Talán mégsem a saját neméhez vonzódik? Nem merek vele nevetni, pedig annyira feszítenek az érzelmeim, hogy attól tartok, megőrülök. Kapóra jön, amit mond, és örülök, hogy hagy időt összeszedni magam, mert új lehetőség kínálkozik az újrakezdéshez. Elképesztően szép mosollyal néz rám, amit nem lehet viszonzatlanul hagyni.
- Igen, igazad van... A nevedet már ismertem- bólogatok neki, de érzem, nem csak erre gondol.
- Robert  vagyok..., a barátaimnak csak Bobby...- elpirulok egy kicsit, hogy a becenevem is elmondom neki. Mintha csak bátorítanám, hogy így hívjon, de ezzel jelzem neki, nincs semmi gondom azzal, amit "tudok" róla. - Ideje, hogy elhúzzuk innen a seggünket, nem gondolod?- nézek rá, és a kezem nyújtom felé, hogy esetleg felhúzhassuk egymást.
Ha igazam van, így is lesz, és egymás súlyát kihasználva állunk fel a földről. Egy pillanatig farkasszemet nézünk, de túl bátortalan vagyok bármit is csinálni, (bármennyire vonz a közelsége), így kihúzom a kezem az övéből, és zavartan megkérdezem:
- Meginnál velem egy sört valahol?
Tiszta lappal indulunk. Van esély arra, hogy beszélgessünk, hogy ismerkedjünk. Nem egészen úgy, ahogy elképzeltem, de ez már nem számít. Most csak az számít, hogy megismerkedjünk, a jövő meg... csak rajtunk múlik, nem igaz?

A nevetése megint kétféle hatást vált ki belőlem, és elgondolkodom, mennyire nem ismerem még. Fogalmam sincs, rajtam nevet-e ilyen jó ízűen, vagy azon, amit mondtam. Lényegében így még abban sem vagyok biztos, hogy lenne esélyem nála, bár azzal, hogy utánam jött... de nem árt a bizonyosság. talán sosem mernék újra pasival kezdeni, ha most pofára esek.
Azt tanácsolom, lépjünk le onnan, a kapualjból, a járdáról. El onnan, ahol megszégyenültem, ahol bátortalan voltam. És el onnan, ahol akár kísértésbe is eshetek, hiszen olyan közel van hozzám és még mindig eszméletlenül vonz. Inkább biztosra megyek. Haladjunk lassabban, de tudjam, a vonzalom kölcsönös. Most haragszom először magamra, amiért nem szereztem gyakorlatot, amikor lehetőségem lett volna rá. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjem.
A kezemet megfogja, de nem teljesen úgy állunk fel, ahogy azt előre elképzeltem. Olyan fürgén pattan fel, hogy szinte ránt magával engem is. Szó sincs arról, hogy egyszerre állnánk fel. Nem esek rá, pedig nagy a lendület, amivel felránt. Egy kicsivel tovább nézünk össze, mint ahogy azt a helyzet megkövetelné, de én még nem állok készen rá, hogy megöleljem vagy megcsókoljam, bármi is járjon a fejében. Vagy csak én láttam úgy, mert azt akartam látni? Az a csillanás a szemében nem olyan volt, mint egy ki nem mondott kívánság? Vagy csak az agyam húzza? Incselkedik?
Félszeg mosollyal húzom el kezem az övéből, ő pedig újra csak rágyújt, megkínálva engem is.
- Kösz, nem élek vele- rázom a fejem. Jobban tetszene, ha ő sem szívná, de nincs jogom beledumálni, hogyan teszi tönkre magát. Időnként megrezzen, apró krákogás jön ki a torkán, mintha csak fojtogatná az a rohadt füst, de csak szívja tovább. Önpusztítás. Nem gondolok mást róla.
Sörözni hívom. A legtöbb korombéli srác valami pia mellett szokta megbeszélni az ügyes-bajos dolgait. Az összes pia közül a sört bírom a legjobban. Jó az íze, és imádom a szénsavat. Ez jut eszembe legelőször. Szét is pillantok, vajon van-e a közelben egy hely, ahova beülhetünk vagy...
Meleg fuvallatok érintik füleim, ahogy abba sutyorog. Van ebben valami izgató és meglep, hogy ilyen hatással van rám. Végigszalad a hátamon a borzongás, és feláll a szőröm. Kissé  beleállok a betonba, hirtelen nem tudok lépni, emiatt összeütődnek vállaink.
- Van... Tulajdonképpen van kedvenc helyem, de az nem egy kocsma- válaszolom neki halkan. A fenébe, miért is vagyok ennyire őszinte? Nem igazán szeretnék egy füstös helyre beülni. Nem akarok mások szeme előtt lenni vele, mert meg lenne annak az esélye, hogy felismerik, és akkor a beszélgetésünknek lőttek. Csendes helyre vágyom, és nyugalomra. Ahol zavartalanul tudnánk beszélgetni. - Vegyük meg a sört és menjünk ki a partra, ha nem gond- ajánlom, és felhúzom a vállaim, mintha nekem mindegy volna. Nem mindegy, de ezt nem akarom elárulni.

Azt hiszem, jót tesz nekem, hogy úton vagyunk, mozgásban. A maszatos arcomat valahogy megtörölgettem, már nem marja a só a számat, az orromat. Volt egy pillanat, amikor összevillant a szemünk, de én még nem voltam felkészülve rá, hogy közeledjünk...
Elindulunk, ő rágyújt egy cigire. Azt javaslom, menjünk sörözni. Burkolt célzás, hogy dumáljunk, de azt hiszem, érti. Ahogy belesuttog a fülembe, furcsa borzongás szalad rajtam végig. Van abban valami érzékiség, ahogy a szájából áramló levegő a fülemet csiklandozza. Véletlen volt vagy szándékosan csinálta? Sosem tudom meg. Aztán tulajdonképpen a partra invitálom. És vele tartok, amikor egy bolt felé indul, hogy whiskyt vegyen sör helyett. Értem a célzást, hogy ittak már a buli előtt, és nem akarja az alkoholt keverni. Titkon adok neki egy piros pontot, hogy nem okádással akarja velem az időt tölteni.
-Ha te whiskey-t iszol, akkor én is- mondom neki, és nem bánkódom a sör miatt. Szívesen vágtam volna fel előtte, milyen jól tudok böfögve beszélni, de talán gyerekes dolog az egész, és nem is lett volna jó ötlet. Meglehet, csak én tartom viccesnek a dolgot. A neve biztos nem okozna gondot.
Azt mondják, nincsenek véletlenek. Ez most így alakult, és cseppet sem bánom. Az utcán nem szabad inni, ezért a piát a zakóm alá dugva megyünk a partra. Gyávának tűnhetek, de késő este elég sok zsaru glasszál már az utcán, és nem akarom, hogy kínosan érjen véget az este. Elég nekem, hogy kínosan kezdődött.
Tulajdonképpen jól érzem magam. Noha kicsit feszélyez, hogy azzal a sráccal vagyok együtt, aki tetszik nekem, de mit is akarhatnék mást? Erre vártam két hosszú éve, ki kell használnom a lehetőséget. Legalább annyira, hogy jobban megismerjük egymást. Valami, ott legbelül, valahol a gyomrom tájékán azonban sokkal többet akar. Úgy szorongat, hogy szinte fáj.
A part kihalt, és csak néhány tompa fényű lámpa világít a sétányon. A többit kiparittyázták a helybéli srácok, akik a csajokkal járnak ide "romantikázni". Van azonban egy partszakasz, ami a sziklák miatt kissé nehezebben megközelíthető. Én mindig oda mászok be, ha egyedül akarok lenni. Most is oda tartok, hogy együtt lehessek... vele. Meg sem kérdezem, velem tart-e. Észre sem veszem, egyre gyorsabban megyek.

A bolt egyfajta vízválasztó lesz a kapcsolatunkban, mert olyan témáról kezd beszélni, amiben láthatóan otthon van, én pedig élvezettel hallgatom. Még sosem beszélt hozzám senki ennyit egyhuzamban. Nem vagyok otthon a témákban, ezért nekem kínai, amiről beszél, de komolyan tetszik a lelkesedése.
-Epres cigi... Most hülyítesz?- kérdezem tőle, amikor a boltost elküldi az áruért. Csupa meglepetés ez a srác.
Viszonylag gyorsan megvagyunk, és felszerelkezve a piával indulunk el az utcán. Én elrejtem az üveget, ő nyíltan lóbálja. Helyette is kémlelem a környéket, mert nem szeretnék lebukni. És nem szeretném, ha most érne véget az este, amikor már sínen vagyunk. Bár ez az első este, amikor beszélgetünk, talán esélyem van rá, hogy jobban megismerkedjünk. Én nagyon kíváncsi vagyok rá, és itt a kínálkozó lehetőség. Nem kívánom elszalasztani. Talán sosem lesz még egyszer ekkora szerencsém.
Őrülten tetszik, hogy nem kezd el faggatózni, hanem ő nyomja a sódert. Félelmetesen jó beszélőjéke van. Néha ugyan nem tudom követni, de az nem jelenti azt, hogy nem figyelek. Csak kissé megzavarodom a jelenlegi és a jövőbeli macskái neve között. Ennyi az egész. Így jutunk el a partig, és én már nagyon mennék a titkos helyem felé.
Ő azonban kissé lemarad, és vissza kell rá néznem, vajon mi történt. Az a fajta döbbenet van az arcán, mint a kisgyerekekén, amikor először látják a Télapót. Kissé tátott szájjal áll ott, mintha csak először látná a partot, a tengert, pedig állítása szerint járt már itt. És míg ő a vizet nézi, én őt. Furcsa borzongás kavarog a gyomromban és be kell harapjam az ajkam, mert legszívesebben rá kiáltanék: "Gyere már!" De megvárom. Ha két évig tudtam várni, ez a pár perc már nem jelent semmit.
Aztán észhez tér, és sietve közeledik felém. Most először van valami a hangjában, amit nem értek.
- Csak gyere. Nem fogsz csalódni- mondom neki sejtelmesen, és megyek tovább, figyelve arra, hogy ne maradjon le túlságosan. Az a hely... Az én titkos búvóhelyem. Még nem mutattam meg senkinek. És mellesleg csak most közelíthető meg, éjjel, az apály ideje alatt. Nappal víz alatt van.

Azt hiszem, ugrat azzal az epres cigivel, aztán kiderül, hogy valóban létezik olyan. Később az jut eszembe, egyszer majd erről is kifaggatom, hátha legalább annyit tud beszélni a cigiről is, mint a piákról vagy a macskákról. Élvezem, ahogy beszél. Beleéli magát a mondandójába, és ezzel elárulja, mennyire szenvedélyes tud lenni. Ez nagyon tetszik nekem.
Nem is nagyon szakítom félbe, ahogy mesél, mert szerelmes leszek a hangjába. Ha énekelni is olyan jól tud, ahogy gitározni, vagy ahogy beszélni, nehéz dolog lesz őt megtartanom. Talán egyszer megkérem, énekeljen nekem. És aztán a titkot megtartom magamnak.
- Nem, köszi, egyenlőre nem tervezem befüstölni a tüdőmet- mondom mosolyogva. Nem igazán szeretem azokat a személyeket, akikről dől a cigarettafüst. Nem tudom, Ciellel mégis miért teszek kivételt. Talán nagyobb vonzalmat érzek iránta, mint amennyire taszít a káros szenvedélye.
Leírja nekem a macskáit, és olyan jól csinálja, hogy kedvem van megismerni őket. Amúgy jómagam is macskapárti vagyok, bár a szüleim sosem engedték, hogy tartsunk állatot a házban. Egyszer hazavittem egyet, hetekig hallgattam, mennyi időbe telt kiírtani a bolhákat a lakásból. Egy kölyök macska volt, tetőtől talpig fekete, csak a mancsai vége volt fehér. A Zoknis nevet adtam neki. Aztán a nővérem egyik barátnője vette magához, akitől megszökött.
A parton és sietősre veszem a lépteim, ő meg lemarad. Bevárom, aztán együtt megyünk tovább, bár konkrétan nem mondom meg neki, hova. A lényeg, hogy jön. Mindig hátra nézek, megvan-e még, jól van-e. És remélem, hogy a lába elé néz, mert itt könnyen megsérülhet, ha rossz helyre lép.
-Próbálj oda lépni, ahova én. - szólok neki hátra, mert az igencsak furcsán venné ki magát, ha kezet nyújtanék neki.
Hamarosan azonban beérünk egy kisebb öbölbe, és a sziklák közé vezetem. Egy csöppnyi barlang, alig néhány négyzetméter, kristálytiszta tengervízzel az öblében. Nem tudom, ismeri-e valaki ezt a helyet rajtam kívül. Hát ide vezetem be.

Kissé elvarázsoltnak érzem magam. A szavaival, a meséivel rabul ejt. Elképzelem, ahogy együtt neveljük a macskákat, felváltva dögönyözve őket és egymást. Buta gondolat, talán korai képzelgés, de két év feszültsége van bennem. Nem tilthatom meg az agyamnak, hogy bármibe belekapaszkodjon, amibe csak tud.
Sietek a rejtekhelyem felé, mert ott mindig biztonságban érzem magam. Erre a biztonságra vágyom most is. Vissza kell fogni a tempómat, a nekem ismerős sziklák neki veszélyesek lehetnek, ezért kérem, hogy oda lépjen, ahova én. Kissé belém ütközik, talán elgondolkodott vagy unja a társaságom... remélem, nem az utóbbi.
Zúg a tenger, egyébként tökéletes a csönd. A Hold és néhány lámpa világítja meg a partot. A sziklák közé azonban a lámpák fénye már nem ér el. Bevárom, együtt lépünk a barlangba. Az a kevés fény, ami ide betör, megcsillan a víz színén. Csak így tudjuk, hol a víz, és hol van száraz föld a lábunk alatt. A kijárat közelében ülünk le, egy sziklára, ami belenyúlik a vízbe.
Ha nem szólna semmit, akkor is látnám rajta, hogy tetszik neki a hely. Majdnem tökéletes a pillanat. Összeszorítom a szám, védekezve a fogaimtól, mert megint rágcsálom, az meg ... nagyon ciki. Örülök, hogy elárulja, sikerült meglepnem. Őszintének tűnik. A mosolya pedig zavarba ejtő. Leül.
Figyelmem nem kerüli el, hogy megnézi a lábát.
-Megsérültél? - aggódva nézek rá. Hogy nem vettem észre?
Kirakom az üveget a zakóm belső zsebéből, nehogy most törjem össze, amikor már célnál vagyunk. Megnézem a lábát, de a sötétben nem tudom jól felmérni, vajon mennyire súlyos a sérülése. Azzal nyugtatom magam, nem lehet nagy a baj, ha ő nem teszi szóvá. És ő nevetve kérdezi, mire igyunk...
Váratlanul ér a kérdése, erre nem készültem fel. Kicsit talán gondolkodnom kell. A legegyszerűbb dolog jut eszembe.
- Ránk.- Mi másra?

Végre bent vagyunk a barlangban. Megszáll az a nyugalom, ami mindig szokott, ha eljövök ide. Rengeteg időt töltöttem itt, amikor magányra volt szükségem, gondolkodni akartam, vagy csak kitisztítani a fejem. Soha nem jutott eszembe, hogy bárkit is elhozzak ide, most mégis ketten vagyunk itt. Ő és én.
Fogalmam sincs, mi ez a bizsergés bennem, de csak jobban felerősödik, ahogy a mosolyát látom. Sokkal teltebbek az ajkai, mint az enyémek. Míg ezen agyalok, rájövök, hogy megint rágcsálom a sajátomat. Ideje lenne erről leszokni, nagyon kiábrándító szokás.
Abban a kevés fényben, ami beszűrődik, nem igazán jól látom a lábát, de ő nem foglalkozik vele, én meg úgy hiszem, akkor nem lehet komolyabb baja. Az italra tereli a szót, és amikor azt mondom, ránk igyunk, érzem, hogy kisebb döbbenetet okozok. Hallom, ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete, és korholom magam, amiért ennyire figyelmetlen voltam. Talán mégsem úgy van minden, ahogy elképzeltem, ahogy hittem... De akkor miért jött velem? Egyáltalán, miért jött utánam? Egyre jobban zavar a tapasztalatlanságom.
Követem a példáját, és kinyitom én is az üvegem, bár közel sem vagyok benne biztos, hogy ezt jó volna mind meginni. Aztán koccintunk. Ránk. Ámen, azt jelenti, úgy legyen. Furcsa, hogy ezt a kifejezést használja. Bibliai. Sokan a valláshoz kötik, és csak arra mondják, amiben komolyan hisznek, ami valóban fontos az életükben.
Meghúzzuk az üveget. Becsukom a szemem, ahogy a forróság ellepi a nyelőcsövem. Mindaddig nincs gond, amíg iszom..., de amikor elemelem a számtól az üveget, köhögnöm kell. Nem igazán vagyok hozzászokva az effajta italokhoz. Viszont jó az íze. Szerencsém van, hogy a kérdése akkor hangzik el, amikor már biztonságban van az üveg, és nem a számon.
- Hm? Barátnő? - Nézek rá csodálkozva. Aztán rájövök, ennyi nem elég. Ez a fiú semmit nem tud rólam, és én se róla, és éppen azért hívtam ide, hogy beszélgessünk. Őszintén. Nekem ez a tervem, mert fontos nekem.- Sosem volt barátnőm. És még sohasem hoztam ide senkit.
Kissé ideges vagyok. Mert ha jól sejtem, most jönnek azok a kérdések, hogy vajon miért nem volt csajom soha. Az egy dolog, hogy elterveztem, őszinte leszek hozzá. De vajon lesz-e bátorságom kiteríteni a lapjaimat, ha rákérdez?

Miután elhitetem magammal, hogy a lábának nincs baja - túlzás lenne azt mondani, hogy meggyőződtem róla-, a közelében ülök le. Kinyitja az üvegét, és kinyitom a sajátomat, és ránk iszunk, koccintva előtte. Egyszer azt hallottam, hogy ha koccintasz, fenékig kell innod, amit a kezedben tartasz, de tekintve, hogy egy üveg whiskyvel van dolgom, ezt talán mégsem kockáztatnám meg. Ciel biztosan megbocsájtja.
Marja a torkom az ital, de meglepően kellemes az íze. Végigszántja a nyelőcsövem, majd megül a gyomromban, mint valami forró viasz. Köhögnöm kell, de nem tart sokáig, és az üvegem is biztonságban van, amikor Ciel kérdez, én meg kissé megijedek. Most kéne kiteríteni a lapjaimat? Egyenlőre még óvatos vagyok. De arra számítok, ma kell tiszta vizet önteni a pohárba. És persze jönnek is a kérdések, amikre számítottam, amiktől féltem.
- Nem tudom- vonom meg a vállam. - Sosem éreztem vonzalmat még egyik lány iránt sem.- Szent igaz. Bár a nővéreim egy-egy barátnőjével volt "randevúm", sosem én kezdeményeztem. A nővéreim azt hitték, bátortalan vagyok, én meg meghagytam őket ebben a hitben. Magam sem tudtam biztosan, mi bajom van, amíg nem láttam meg Cielt...
Kiakaszt, hogy még mindig ezen lovagol, mert közben elejt egy apró bókot is. És most inkább visszapasszolom a labdát.
- Igazán? Mi minden kell ahhoz, hogy bárkit megkapjak? - Érzem, hogy elpirulok, és örülök, hogy erős piát ittunk, mert így legalább arra foghatom. Egyáltalán észreveszi ebben a félhomályban? Mindegy. Elég, hogy én tudom.
Iszik újra, és rágyújt egy cigire. Fura, tényleg eper illat lengi körül, ahogy kifújja a füstöt. Nem mondom, hogy rá fogok szokni erre, de most nem zavar. Nem zavar a füst sem, és az sem, hogy egészen közel van hozzám. Az előbbi mondata zakatol a szívemben, az agyamban... "bármelyik lányt vagy srácot megkaphatnád", és szinte kívánom, hogy jöjjön rá, azért hívtam őt ma ide, és csak őt, előtte senki mást, mert... Nekem ő tetszik. Ez ilyen egyszerű. És közben mégsem az.

Iszogatom a whiskyt, mert időnként a számhoz emelem, miközben beszélgetünk Ciellel. Egyre jobban tetszik az a melegség a gyomromban és a mellkasomban. Vágyom arra, hogy az egész testem kitöltse. A lábam már gumiból van, mintha nem is az én testem része volna, úgy érzem, képtelen lennék rá állni.
A kérdések, amiket kapok, mintha egyre direktebbek lennének, és én azon filózom, mennyire nyílhatok meg egy olyan ember előtt, akit nem is ismerek (de aki tetszik, Istenem, mennyire tetszik!). Őszinte vagyok, mégis óvatos, de tudom, hogy előbb-utóbb ki kell mondanom majd a nyilvánvalót. Vagy valami csoda történik...
A lányokról beszélgetünk, nem egészen úgy, ahogy a haverok szoktak, akik élvezettel mondanak el minden mocskos részletet, melyik csaj hogy szereti ha... Nem, Ciellel egy kicsit más. Vagy nagyon? Ő is azt mondta volna, hogy nem vonzódik hozzájuk? Az alkohol kissé tompítja a gondolkodásomat, nem egészen tudom, mire helyeselt, vagy mondta azt, hogy "én már csak tudom". Előtte én azt mondtam, sosem vonzódtam a lányokhoz. Ha jól értem, ez azt jelenti... A kacsintása kicsit megzavar. Ez cinkosság most, vagy azt jelenti, viccel?
Közben meg olyan kijelentést tesz, hogy én bárkit megkaphatnék. Na, erre kíváncsi vagyok. Mégis hogyan? Miért? Közelebb húzódik, mintha titkot akarna elmondani, és ez most nagyon édes, nem akarok elhúzódni, szemeimet az ajkaira szegezem, mintha félnék attól, hogy nem fogom hallani, amit mond, és akkor sosem fogom megtudni a nagy titkot. Legalább megpróbálkozom, hogy leolvassam...
Aha, a kék szemeim..., az ajakharapdálás... Szexi?
Alig jutnak el az agyamig a szavai, amikor a kezét az arcomon érzem, aztán a száját az enyémre tapasztja. Az a forróság önt el, amire az imént vágyódtam, még a hajam vége is lángol, és úgy érzem, besszippant a világegyetem, ahogy a másik keze a hajamhoz ér. Mintha felrobbantam volna, mégis őrülten jól érzem magam. Mintha minden felesleges súlyt a földön hagytam volna, én meg repülnék.
Elszakad tőlem. Nem csak az ajkaival, hanem testileg is eltávolodik, de én még mindig valahol fényév távolságra járok a földtől, le vagyok lassulva, nem tudok utána nyúlni, hogy ne menjen. Kezem az üveg nyakára kulcsolódott, még mindig azt szorongatom. Óvatosan dőlök hátra, és most valóban harapdálom az ajkam. Hogy lehet, hogy nincs már ott, ami az előbb annyira boldoggá tett? Tudatosul bennem, hogy az előbb megcsókoltak, és hitetlenkedem. Álmodtam volna? Tovább rágom és szívom a szám, és ott van az a kesernyés mégis epres íz, ami csak egy helyről származhat.
- Ciel...- suttogom a nevét, éppen úgy, ahogy nemegyszer otthon, az ágyamban, amikor róla ábrándoztam, és vigyorogni van kedvem. Szétestem, darabokra hullottam, tessék engem összeszedni!